Az 1896-ban újjáéledt olimpiai mozgalom Budapesten is felélesztette a vágyat egy óriási Nemzeti Stadion felépítésére. Sorra születtek a tervek, amelyek aztán sorra el is haltak. Az 1929-ben kirobbant gazdasági válság a fiókba küldte a nemzeti stadion terveket, de ez a tervezőket, sportrajongókat nem akadályozta meg az újabb álmok szövögetésében - sőt, ha már úgysem volt realitás a megépítésük, még szabadabban álmodoztak.


Pogány Móric lágymányosi terve (kép: mnsk.hu)

Pogány Móric Lágymányosra álmodott egy olyan olimpiai centrumot, amely nem csak több hatalmas, toronyszerű lakóházat vonultatott fel, hanem egy új hidat és több sportpályát is. Pál Hugó a Herminamezőre álmodott egy olyan sportközpontot, amelyet egyik oldalról vasútállomás, másik oldalról egy új repülőtér (!) határolt volna.


Még a Gellért-hegyre is álmodtak stadiont

1933-ra már némiképp javult a gazdasági helyzet, és újabb kormányzati tervek is előkerültek: az 1940-es olimpia megpályázásának terve. Wittenbarth Győző merész ötlettel állt elő: bár az ideális helyszínnek a Margitszigetet tartotta, az alacsonyabb építési költségek miatt a Gellért-hegyet javasolta a stadion helyszínéül. A kelet-nyugati tengelyű stadion bejárata a mai Hegyalja útról nyílt volna, a százezres stadionban 75.000 ülőhely várta volna a szurkolókat, a lelátó pedig a kiásott földből, töltésként épült volna meg.

A stadion kérdésébe beleszólása volt az építészeknek, a kerületeknek, az OTT-nek, a MOB-nak, a főváros féltucatnyi ügyosztályának és bizottságának, a tisztiorvosi hivatalnak, a sportot is felügyelő kultusztárcának és persze a pénzügyminisztériumnak is - így nem csoda, hogy miközben mindenki álmokat szőtt, az ügy valójában elveszett a sok bába között.

A tervezés 1933 októberétől kapott újra lángra - ez volt a "Nagy Stadionvita", amikor szinte minden építész értékelte a felmerült helyszíneket, terveket készített, százezres stadionokat rajzolt a város legkülönbözőbb pontjaira. Hajós Alfréd a helyszíneket értékelte ki, és négy helyszínt emelt ki: a régi lóversenytér területét, a Herminamezőt, a Vizafogót, és az Óbudai-szigetet. A Gellért szálló pálmatermében novemberben három tervet is bemutattak: Vágó Pál nádorkerti sportcentrumát, Wittenbarth tervét (valószínűleg a fent említett gellért-hegyit), és az Árkay Bertalan és Borbíró Virgil nevével fémjelzett aranyhegyi stadiont. A legnagyobb hatást ez utóbbi terv érte el.




Borbíró Virgil és Árkay Aladár 1933-as terve az aranyhegyi stadionra

A kiválasztott helyszín - Óbuda északnyugati része - egyben a közlekedési, közművesítési szempontból elmaradott városrész fejlődését is előmozdította volna, és ezt a tervezők kifejezetten hangsúlyozták is. Az Aranyhegy keleti lejtőjébe vájták volna bele a 177 méter magas (!) stadiont, klasszikus, amfiteátrum-szerű kiképzéssel és 72.000 ülőhellyel. A lelátókhoz keletről két modern fejépület csatlakozott a terveken, ezekben helyezték el az irodákat, öltözőket, büféket. A központi pálya oldalában helyezték el az úszópályát, és a másik oldalon a teniszpályát.

A labdarúgó pálya tengelyében egy jókora, kb. 600 x 300 méteres füves pályát terveztek megépíteni, amely nem csak az edzések, de tömegrendezvények megtartására is alkalmas lett volna. Ezt kétoldalt egészítették ki a gyakorlópályák. A római-parti evezősklubok felé fasorral szegélyezett út vezetett volna. Az egész pályarendszer kb. 40 hektáron terült volna el. A hegybe vájt kialakítással és a vasbeton szerkezetek alkalmazásával érveltek amellett, hogy a terv viszonylag olcsón, kétmillió pengő alatti összegből megvalósítható. Ugyanakkor nem számoltak a kiszolgáló épületekkel, és azzal sem, hogy a terület igen messze fekszik a városközponttól. Borbíró az elmaradottságból próbált erényt kovácsolni, mondván, Óbuda közlekedésének fejlesztése amúgy is régóta szükséges, a stadion csak lökést ad a beruházások elindításának. Az építkezés maga pedig jelentős közmunkaprogramot kínálna a magas munkanélküliség idején.


Maróti Géza lágymányosi kiállítóközpont és stadion terve 1934-ből

A stadionépítés ügye három nagy építész - Hajós Alfréd, Borbíró Virgil és Maróti Géza - versengéseként folytatódott. Hajós élete fő művének lehetőségét látta meg, és több helyszínre is tervezett. A városközponthoz közeli helyszínek mellett érvelt, mondván, csak így lesz lehetőség a stadion egész éves használatára, a köznép sportolási lehetőségeinek bővítésére. Borbíró az Aranyhegy mellett kardoskodott. Maróti lágymányosi álmait csiszolgatta, tökéletesítette. Nem csak stadiont, de egy kiállítási központot is álmodott a területre, száz méter magas toronyépülettel. A stadion még saját vasútállomást is kapott volna. Maróti így érvelt saját verziója mellett: "Ott állna őrtoronyként, dacosan és monumentálisan, mint egy nemzeti meg nem alkuvás. S mindenki érezné, hogy itt ezer év óta egy, az ifjúságban és férfierejében megbízó, modern kultúrfölényű nép lakik, amely testi kultúrájára is büszke."

A tervezési munkák mederbe terelése érdekében a Magyar Építőművészek Szövetsége 1934 februárjában javasolta, hogy írjanak ki tervpályázatot. A kiírás szerint legalább 60 ezer fős, az elhelyezésre is javaslatot tevő munkákat vártak, dísztérrel, a felvonulás terveivel és a tömegsport megvalósíthatóságának kidolgozásával. Végül nem a MÉSZ, hanem az MMÉE (Magyar Mérnök és Építész Egylet) írta ki a pályázatot, amelyre érdekes módon se Hajós Alfréd, se a kifejezetten sportépítész Mattyók Aladár nem adott be pályatervet. Összesen nyolc pályázat érkezett be - és persze egyik sem épült meg, pedig az 1940-es olimpiát Magyarország nagyon szerette volna megrendezni. A bírálóbizottság nem kevesebb, mint két év időt kért az alkotások elbírálására, így közben más irányokban is folytatódott a lobby-harc. A túl kis területűnek bizonyuló Vérmező, mint helyszín már támogatók nélkül maradt, de továbbra is esélyesnek számított a főváros által is támogatott Rákosi-rét, az Aranyhegy, Lágymányos, a régi lóversenytér, és új helyszínként felbukkant a Cserhalom utca - Duna közötti terület is (nagyjából a mai Marina Part és a Dagály-strand környéke).


Hajós Alfréd 1924-es, 1936-ra újra elővett terve a régi lóversenytérre

Az évtized közepén Hajós Alfréd újra elővette a párizsi olimpiára készített építészeti terveit, miközben az új polgármester, Szendy Károly is ennek helyszíne, a régi lóversenytér mellett tette le a garast. Karafiáth Jenő kultuszminiszter viszont a lágymányosi Duna-partot javasolta, mondván, az feltöltésekkel még bővíthető is, az új híd (a mai Petőfi híd) pedig úgyis épül már.

Közben döntés született az MMÉE pályázatán is. Kimondták: a város belső területei helyett nagy kiterjedésű sportligetet kell helyszínül választani, de úgy, hogy a városközponttól 10 kilométernél ne legyen messzebb, és legyen jól megközelíthető. "Magyar Nemzeti Stadion céljára elsősorban a Nádorkert-Lágymányos területe alkalmas, míg másodhelyen szóba jöhetne esetleg a Vizafogó területe is" - írták. A döntés ellen persze hangosan tiltakozott az aranyhegyi elhelyezést pártoló Óbudai Stadion Bizottság, mondván: "az aranyhegyi terv a legolcsóbb és mégis a leggrandiózusabb, a legpraktikusabb és mégis a leggyönyörűbb, a legtörténelmibb és mégis a legsportszerűbb, a legtisztább levegőjű és a legegészségesebb". Időközben persze a nyertes helyszínnek kihirdetett lágymányosi tervek is előtérbe kerültek. Már csak azért is, mert Maróti Géza komplexuma egyszerre több problémára is választ adott. A művelődési minisztérium évek óta adós volt már a stadion mellett egy kiállítási terület és nyitott versenyuszoda megépítésével is - Maróti terve pedig mindezeket tartalmazta.


Maróti lágymányosi stadionjának terve 1937-ből

Az észak-déli tájolású, 70 ezer fős Nemzeti Stadion nagyjából a mai BEAC-telep helyén állt volna. A négy irredenta torony az elcsatolt részeket szimbolizálta, ezekben szállodákat alakítottak volna ki. Ugyancsak a stadionban kaptak volna helyet a Testnevelési Főiskola termei, a technikai és kiszolgáló helyiségek, valamint a vendéglátóipari egységek. A tribünök alatt (!) gumiborítású futópálya szaladt volna körbe, az alagsorban pedig egy 25 ezer fős bomba- és gázbiztos fedezéket építettek volna. Az aréna melletti főútonal mentén elegáns színházépület és a stadion vasútállomása állt volna. A nagy stadion mellett a terveken szerepelt még egy 15 ezres teniszstadion, két kisebb aréna, hat további teniszpálya és egy kombinált edzőpálya. A költségek csökkentése érdekében bérház-sorokat is a tervekbe foglaltak. A kelenföldiek persze hamar beálltak az ő lokálpatriotizmusuk győzelmével kecsegtető terv mögé. A tervet Horthy kormányzó is elismerésével illette, a Hóman-féle minisztérium is befogadta, így 1938 elején már a rendezési terv is elkészülhetett. Az ügy a Fővárosi Közmunkák Tanácsához (FKT) került, ott azonban megrekedt. Nem csak a helyszín ellenzői támadták a megépítést, de maga Maróti is bizarr helyzetbe került, tervezői megbízást ugyanis nem kapott. Az FKT viszont boldogan emelt át egy sor elemet a lágymányosi tervből, hogy saját változatát kialakítsa. Az új változatban már nem voltak "irredenta tornyok" a stadion oldalain, és a kiállítási terület is elmaradt. Az állam ezután már nem volt sietős kedvében. 1952-t tartották a budapesti olimpia első lehetséges dátumának - igaz, a terület rendezése már így is időszerűnek tűnt. Időközben egy építkezés valóban elindult: 1940-ben nekiálltak a Nemzeti Sportcsarnok  felépítésének. Csakhogy a csarnok építése és a kitört világháború miatti fegyverkezés elapasztották a forrásokat. A tervezés a háború ellenére sem halt el teljesen, 1942 nyarán már arról írtak, hogy hamarosan építészeti pályázatot írnak ki a stadion és a kiállítási terület közös megvalósítására. Az irányelveket 1944 februárjában (!) közzé is tették. A pályázatot még abban az évben ki is írták. A pályamunkák közül csak egy maradt fenn, a Kisstadiont is jegyző Rimanóczi Gyuláé.

A front hamarosan elérte Magyarország területét, így a stadionvitákat a túlélésért való küzdelem váltotta fel. A Népstadion már a kommunista rezsim "vívmánya" lett.




A Fővárosi Blog az alábbi helyeken is elérhető: