"Idén száz éves a Radnóti gimnázium épülete." Ez az állítás már két éve is igaz volt, és még nagyon sokáig igaz is lesz. A zuglói épület már sok mindent megért. Falai között volt zsidó gimnázium, hadikórház, tábori posta, munkaszolgálatos központ, egyszerre több iskola, majd pedig (és ennek is már több mint ötven éve) felvette Radnóti Miklós nevét. Lehetetlen lenne minden egyes történetet leírni, ami a vörös téglás falak között megesett, józan ésszel erre senki sem vállalkozna. Én sem szeretnék kitűzni nagyobb célt, minthogy pár oldalban, röviden bemutassam "A Radnóti" épületének történetét az építkezéstől kezdve addig, amíg az iskola fel nem vette a költő nevét.


Kép: Abelovszky Tamás

Az első gondolattól az alapkőig

A Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Főgimnáziumának története jóval a századforduló előtt kezdődött. Elképzelések egy önálló zsidó középiskola létrehozására már a kiegyezés óta voltak, de ahhoz, hogy az álmokból valóság lehessen, nem kevés pénzre volt szükség. Az első lépés egy bizonyos Freystädtler Antal lovag 1892-es végrendelete volt, aki 1 millió koronának tízévi kamatos kamatját ajánlotta egy zsidó középiskola alapítására és fönntartására. Ugyan nem pénzzel, de komolyan támogatta az ügyet a kor legfontosabb oktatásügyi szakembere, Kármán Mór. Kármán azt vallotta, hogy a zsidóságnak kötelessége középiskolák működtetésén keresztül is hozzájárulni a közművelődéshez. Később komoly szerepe volt az iskola oktatási tervének - és így közvetve az alaprajzának is - a meghatározásában.

Freysädtler példája nem maradt követő nélkül: pár éven belül két, összesen 720 ezer koronás végrendelet is támogatta a gimnázium ügyét. Hogy ekkor még nem történt semmi, nem a hitközség hibája. Ne felejtsük el, hogy Freysädtler Antal adománya tíz évre zárolva volt. Az 1900-as évek elején azonban nagyban megindultak az előkészületek. A legfontosabb kérdés az volt, hogy hány és milyen iskolát hozzanak létre. Kármán Mór két iskolát tartott szükségesnek, mások az Országos Rabbiképző Intézetet akarták átalakítani, de szó volt önálló hitközségi főgimnáziumról is.

A rendelkezésre álló pénz sok volt, de annyira nem, hogy több iskolát is lehessen belőle építeni és működtetni. Hosszas viták után végül 1909-re született megállapodás, amit az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, Apponyi Albert is szentesített azzal a kikötéssel, hogy a majdani iskolába más felekezetű tanulók is járhassanak.

A pénzeket kezelő alapítvány 1910-ben került kapcsolatba Lajta Bélával, aki 1912-ben kapott megbízása alapján már a mai, Cházár András és Abonyi utca sarkán álló telekre készítette el terveit.


Lajta Béla egyik első terve 1913-ból. Jól látható hogy már ekkor kialakult az épület végső téreloszlása: Bal oldalt az igazgatói, igazgatóhelyettesi épület, mellette az imaterem, alatta a tanárival, jobbra pedig a főbejárat.


A második tervsorozat főhomlokzati nézete 1914-ből. Szinte csak díszítésében tér el a mai állapottól.

Az elkészült tervváltozatok között megtaláljuk azt is, amelynek alapján az épületet 1913 nyarán elkezdték építeni. Az építés hosszas kalandjai már itt elkezdődtek, mert az építkezés más, csak utólag, egy évvel később engedélyeztetett tervek alapján indult meg. (Ez az itt is látható második tervsorozat. A menet közbeni változtatás azért nem annyira meredek, mert a két változat alaprajza gyakorlatilag megegyezett.) Az Egyenlőség című zsidó hetilap 1913 július 13-án megjelent számában az építkezés elkezdésének évében még 1915-öt jelölte meg mint átadási időpontot ("Az építési program szerint az épület az 1915. év június havában fog elkészülni és szeptember 1-én rendeltetésének átadni"), de a szomorú valóság az, hogy bár a tanítás korábban megindult az iskolában, véglegesen csak 1931-ben fejezték be a gimnázium épületét.

Lajta Béla, az építész

Leitersdorfer Béla néven született Budapest egyesítésének évében, 1873-ban, gazdag zsidó családba. A budapesti Műegyetemen tanult építésznek. Az egyetem elvégzése és a "kötelező" itáliai út után Pesten próbált szerencsét, de sikertelensége miatt hosszú nyugat-európai vándorlásba fogott. Sokan tudják, hogy ő készítette a soha meg nem valósult lipótvárosi zsinagóga tervét, azt azonban csak kevesen, hogy a tervrajz Londonban készült. A századfordulón hazatért, és Lechner Ödönnel együtt, mintegy tanítványaként dolgozott. Bár korai munkái még túlságosan hasonlítanak Lechneréire, ekkor kezdett kialakulni fokozatosan önálló formanyelve. Népművészeti alkotásokat gyűjtött és elemzett, ezeket egyre gyakrabban beépítette munkáiba.

Megbízói először a család ismerősei közül kerültek ki, majd megtörtént a nagy találkozás Lajta és az izraelita hitközség között. Több nagy megbízást köszönhetett nekik vagy valamilyen zsidó kötődésű alapítványnak, így például a Hitközség főgimnáziumát is. Lajta saját bevallása szerint emlékműveket és középületeket szeretett tervezni, ezt nagyobbra tartotta a bérházak tervezésénél. Karrierje csúcsán, mely pont egybeesett a gimnázium tervezési munkáival, sikeres, megbecsült építész volt. Sokak szerint, ha teljes egészében az ő tervei alapján valósult volna meg, a zsidó gimnázium lehetett volna a fő műve. Hogy ez nem így alakult, nem az ő hibája.

Lajta hosszas betegség után 1920-ban halt meg Bécsben. Fontosabb munkái:

• Tűzoltólaktanya, Zenta (1903-1904)
• Malonyay Dezső Villája, Budapest, Izsó utca 5. (1905-1906)
• Wechselmann Ignác és neje Neuschloss Zsófia Vakok Tanintézete, Budapest, Mexikói út 60. (1905-1908)
• Parisiana mulató, Budapest, Paulay Ede utca 35. (1907-1909)
• A Salgótarjáni úti zsidó temető épületei, Budapest (1904-1908); Lajta ezen kívül számtalan síremléket is tervezett, nem csak Budapesten.
• Fővárosi VIII. kerületi felső kereskedelmi iskola, Budapest, Vas utca 9-11. (1909-1913)
• Lajta Henrik és Rezső üzletbérháza, Budapest, Szervita tér 5. (1911-1912)
• A Pesti Izraelita Hitközség alapítványi főgimnáziuma (1913-1914)

Az építkezés évtizedei

Ha megnézzük azokat az álmokat, amiket az építkezés előtt megfogalmaztak, két dolgot fontos mindenképpen megemlíteni. Az egyik, hogy már a termek elhelyezésénél és méretezésénél figyelembe vették Kármán Mór oktatási programját, így egy nagyon átgondolt tervrajz született, a másik, hogy minden szempontból meg akarták haladni a kor színvonalát. Ez nem nagyzolási hóbort volt, ezzel látták biztosítottnak azt, hogy az iskola népszerű, komolyan vehető és nagy presztízsű lesz.

Annak illusztrálására, hogy milyen nagyvonalú, monumentális elképzelések voltak, álljon itt pár rövid részlet a már idézett, az Egyenlőségben megjelent cikkből. A cikket amúgy érdemes egyben is elolvasni, hatalmas és megható bizakodás és lendület árad belőle.

"Az intézet hazai iskoláink között a legmodernebbek közé fog tartozni, nemcsak alaprajzi elrendezésénél fogva, hanem felszerelésénél és a tanítás szelleménél fogva is. (…) Az intézet 3 alsó, 3 középső és 3 felső osztályra fog oszlani, úgy elrendezve, hogy a 3-3 osztály külön-külön emeletsorban talál elrendezést, és így a némileg érettebb gyermekek a kisebbektől megfelelő módon el lesznek választva. A 9 tanteremhez 9 kis tanári szoba csatlakozik, amelyek az osztályt felügyelő tanárok szobái és részben kisebb szertárak lesznek."

A folyosót a korban előírt kötelező szélességnél jóval nagyobbra, 5 méteresre tervezték. Az aula reprezentatív terét úgy helyezték el, hogy onnan a tanári szobák közvetlenül elérhetőek legyenek, és egyenes út vezessen a templomba is.


A képen jobbra a tanári irodákat, balra pedig az igazgató lakásának egy részét látjuk. Az íróasztal és az ágy között nem lehetett több tíz méternél. A 140 négyzetméteres igazgatói lakás felett két másik, 70 négyzetméteres szolgálati lakás volt.

Az U alakú épület másik felére, a délnyugati oldalra tervezték a könyvtárat és a természettudományi termeket, laborokat. (Utóbbiak ma is ott vannak, a könyvtár viszont az alagsorban sínylődik.) Az épület végéhez csatolták a tornatermet, ami a tervek szerint "egyszersmind tudományos mozgófénykép előadásokra" is szolgált volna. Az alagsori részt műhelyekkel töltötték meg (asztalos, könyvkötő, elektrotechnikai műhely). A második emeletre rajztermeket terveztek olyan elosztásban, hogy minden asztalra jutott volna egy ablak.

Szintén nagyvonalúságra vall az a soha meg nem valósult terv, miszerint minden emeleten lett volna társalgó és büfé. Az egész terv nagyívűségének csúcsdísze pedig Michelangelo Dávid szobrának bronz másolata lett volna, ezt az udvaron akarták elhelyezni.

Az építkezés azonban nagyon nehezen indult. Bár a szerkezetet hamar felhúzták, az első világháború kitörése közbeszólt. 1914-től hosszú éveken át egy teljesen üres épületváz várta sorsának jobbra fordulását.

Az épület befejezése viszont a húszas évek elején, sajnos, égetően sürgőssé vált. Ekkor már egyre kevesebb helyre vettek fel zsidó diákokat, nemcsak egyetemi, hanem gimnáziumi szinten is.

Lajta Béla azonban időközben meghalt. Özvegye próbálta elérni, hogy férje kívánságának megfelelően Kozma Lajos (Lajta korábbi munkatársa, jelentős építész. Kozma Lajos Lajta irodáját is vezette egy ideig. Legismertebb munkái az Átrium ház a Margit körúton és a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepen tervezett két családi ház.) vehesse át a munkálatokat, de nem járt sikerrel. Hegedűs Ármin Böhm Henrik irodáját bízták meg azzal, hogy dolgozza ki, hogyan lehetne minél gyorsabban először használhatóvá tenni, majd befejezni az iskolaépületet.


Bár Hegedűs és Böhm együtt dolgoztak, közös irodát vezettek, a zsidó gimnázium munkálatai sokkal inkább kötődnek Hegedűs Árminhoz. A fenti tégla reliefet is ő helyezte el az udvaron, a tornaterem falán, tehát azon a részen, ahol sok újratervezésre kényszerültek az átépítések miatt. (Fotó: Bárdossy Krisztina)

A néhány újabb szükségleállással tarkított munkálatok után 1923-ban kezdődött meg a tanítás, igaz, hogy még csak az Abonyi utcai fronton. Ekkor még nem volt kész az imaterem sem, az első istentiszteletet még kölcsönkért padokon tartották a félkész teremben. Ezután a munkálatok megint leálltak, mert az alapítvány pénze elfogyott, elértéktelenedett.

Az utolsó nekifutás részeként 1929-re elkészültek a homlokzatok. Itt több komoly változás is történt az eredeti tervekhez képest. Bár Hegedűsék a lehető legtöbb helyen követték Lajta munkáját, a homlokzat mintázatának alakításában eltértek. Lajta műkő ornamentikákat és sima téglahomlokzatot tervezett, ehelyett az egész épületen megjelentek a téglaburkolatból kiképzett minták. Hogy ez milyen arculati különbség, megérthetjük, ha összehasonlítjuk az 1914-es homlokzati tervet egy fényképpel.


Böhm és Hegedűs által jegyzett tervrajz 1930-ból. Érdemes megnézni az aula mellé telepített (majd gyorsan ki is húzott) mellékhelyiségeket, a földszinti folyosó kettéválasztását és a jobb oldali rész láthatóan fura felosztását.

A homlokzat kialakítása mellett még egy komoly feladat várt Hegedűsékre: el kellett helyezni a leánygimnáziumot. Az ehhez szükséges munkálatokkal a korábbi tempóhoz képest szédítő sebességgel végeztek 1929 és 1931 között. Kisebb-nagyobb átalakításokba fogtak, és az iskola hátsó traktusára ráépítettek még egy emeletet. Az új iskola ezzel együtt is sokat elvett a nagyvonalú térkezelésből. Még át se adták a széles és fényes folyosót, máris ketté kellett vágni egy fallal. Még be se költöztek az osztályfőnökök a megálmodott külön tanári szobákba, egy részüket el kellett venni. A bővülés két nyertese a hátsó bejárat volt – ami jelentéktelen ajtóból díszes kijárattá nőtt – és a kényszerűen megmagasított, messziről látható kémény.


A jobb oldalt látható lépcsőház díszeit Lajta Béla tervezte. (Fotó: Bárdossy Krisztina)


A nagy udvar felülnézetből.(Fotó: Bárdossy Krisztina)

A felépült gimnázium

Miután 1931 őszén a harmadik emelet is megkapta az utolsó (a használatbavételi) engedélyt, az épület elkészült. Az osztályok, irodák és szertárak közötti átrendezés után a hivatalos avató ünnepséget az 1931/32-es tanév végén tartották. Az iskolában az eredeti grandiózus tervekhez képest már ekkor sokkal több gyereket vettek fel. Később, a zsidótörvények életbe lépésével a helyzet rosszabbodott, a tervezéskor 35 hallgatóra megálmodott termekben sokszor ötven fő feletti osztályok tanultak. Az órák nagy része az osztálytermekben volt, szakterem, szertár csak kevés létezett önállóan. A lányoknak testnevelés óra előtt sokszor öltözni is az osztályteremben kellett, sőt a lányrészre ebédlő sem jutott.

Ráadásul a két iskola valójában négy volt. A numerus clausus és később a zsidótörvények miatt egyre kevesebb zsidó diákot vettek fel az egyetemekre, ezért fontosnak tartotta a hitközség és az iskola vezetése is, hogy a diákok szakmákat tanuljanak. A fiúknak volt vas- és fémipari gyakorlat, asztalosmunkák, lehetett textiliparral foglalkozni. A leánygimnáziumban pedig varrást és háztartási munkákat oktattak. Az érettségivel együtt pedig munkakönyvet is kaptak a végzősök.


A fiúgimnázium bejárata a 30-as években.

A leánygimnázium igazgatója, Zsoldos Jenő (később ő igazgatta mindkét gimnáziumot), a visszaemlékezések szerint, borzasztó szigorú volt. A diáklányok véleménye szerint az ő személyes ráhatása miatt is választották el nagyon szigorúan a lányokat és a fiúkat: "Azt mondta a pletyka - sose tudtuk meg, hogy igaz-e -, hogy ez azért volt, mert valamikor egy lány beleszeretett az igazgató bácsiba és öngyilkos lett. Az igazgató ettől annyira megrendült, hogy úgy gondolta, szigorúan kell fogni a lányokat, mert még talál valami más ilyesmi történni." Reggel az utcasarkon várta a diáklányokat, hogy lássa, fiúval jönnek-e, és hordják-e az egyensapkát. Az egyenruha ebben az időben: Az alsó 4 osztályban sötétkék rakott szoknya, fölgombolós, hétköznap csíkos matrózblúzzal, ünnepnapon fehér matrózblúzzal. A fölső négyben már sima szoknya, ugyanúgy két blúz, fekete flór harisnya. Nem volt szabad selyemharisnyát és magassarkú cipőt hordani. Volt egyensapka, csónaksapka és jelvény is. Kötelező volt hordani ünnepnapokon is, hétvégén is.

A numerus clausus miatt a tanári karban olyan, az egyetemekről kizárt professzorok jelentek meg, mint például Trencsényi-Waldapfel Imre. A diákok közé tartozott Heller Ágnes, Ferge Zsuzsa, Sándor Iván, Hámori Ottó, Berend T. Iván, Ránki György és Ungvári Tamás is.

Az épület a háború alatt – Ocskay László és a 101/359 számú Kisegítő Munkásszázad

Ocskay László neve nem véletlenül cseng ismerősen azoknak is, akik nem hallottak a második világháborúban ezreket megmentő századosról: a Rákóczi-szabadságharc kétes megítélésű (hősből árulóvá váló) Ocskay László brigadérosának egyik leszármazottja. Harcolt az első világháborúban, ahol súlyosan megsebesült a bal lábára, ezért - bár hadirokkantként leszerelhették volna, - tartalékos állományba került. Miután Csehszlovákia területére került földjét és kastélyát elvették tőle, előbb Szerbiába, majd Budapestre költözött. Itt hamarosan a Vacuum Oil Rt.-nél lett pénzügyi tanácsadó. (A magyar-amerikai vállalatnak még fontos szerepe lesz a történetben.) Ocskay társasági ember volt, és sokan tudták róla, hogy náciellenes.

Egy zsidó, még az első világháborúból ismert barát rábeszélésének engedve 1943-ban, Magyarország hadba lépése után újra aktiválta magát, pedig sérülése miatt erre nem lett volna kötelezhető. A magyar zsidó munkaszolgálatosokkal foglalkozó Hadviseltek Bizottságának megbízására ruhagyűjtő munkásszázadot szervezett, amely elsősorban munkaszolgálatosok részére gyűjtött és javított ruhákat. Kezdetben körülbelül kétszáz fővel működtek, központjuk a Dohány utcában volt. Ocskay már ekkor hihetetlen manőverekkel mentette az embereit. Sok helyen lejegyzett, meseszerű történet például az, amikor a nyilas hatalomátvétel után egy éjszaka kisnyilasok törtek be az épületbe, akiket a telefonon értesített, sánta lábával futó Ocskay egymaga kergetett szét.

A mai Radnóti Gimnázium épülete 1944 novemberében jelent meg a 101/359 számú Kisegítő Munkásszázad életében, amikor Ocskay saját katonáival kísérte át embereit az Abonyi utcába. Az épület ekkor már túl volt sok dolgon. A gimnázium 1942-ben kiköltözött, helyét a Központi Tábori Hivatal vette át, majd rövid ideig egy hadikórház is működött benne. Ocskay számára az épület több szempontból is ideális volt. Messze feküdt a gettótól, óriási volt és eredeti funkciója miatt alkalmas sok ember egy idejű ellátására.

A létszám itt pillanatok alatt körülbelül 2500 főre duzzadt fel, mert Ocskay akit tudott, behozott az épületbe, és papírokat adott nekik. A nagyságrendek változása miatt a ruhajavítás és gyűjtés egyre inkább csak alibi tevékenységgé vált. Bár negyven varrógép dolgozott folyamatosan a ruhákon, de egyrészt több beszámoló szerint néha napokig ugyanazok a ruhák feküdtek a varrógépek alatt, másrészt bárhogy is nézzük, ez a kapacitás sehol sem indokol több ezres létszámot. A munkaszolgálatosok a városban is mozoghattak, bár itt megesett párszor sajnos, hogy aki kiment, nem jött vissza többet az épületbe. (Az iskola szomszédságában volt ráadásul egy nyilas pártház, ahol egyre inkább szemet szúrt a különös módon nem deportált század.)

Az ellátás a körülményekhez képest kielégítő volt. Ocskay élelmet és pénzt nagyrészt a Nemzetközi Vöröskereszten és a Vacuum Oil-on keresztül szerzett, ameddig tudott, de az ostrom alatt már komoly ellátási gondokkal kellett megküzdeni. Amikor nem volt víz, az alagsorban ástak kutat, az udvaron pedig vécét. (Feltehetőleg annak a földalatti pataknak a vizét itták, ami 100 évvel korábban még a felszínen folyt a Városliget felé, nemrég pedig az utcában épülő szálloda mélygarázsának építésekor bukkant felszínre.) A bombázások elől az alagsorba menekültek, itt azonban kevés volt a hely ennyi embernek.

Már a közelben dörögtek a fegyverek, amikor január 14-én nyilasok törtek be az épületbe, és mindenkit felsorakoztattak az udvaron. Két ember megszökött, és értesítette Ocskayt a helyzetről. Húsz perccel később Ocskay egy Waffen-SS osztaggal jelent meg, akik szétkergették a nyilasokat. A hátralévő (nem túl hosszú) időben német katonák álltak az ajtó előtt, és védték a munkaszolgálatot. Hogy ezt Ocskay hogyan érte el, arra több magyarázat is van. A legvalószínűbb, hogy Ocskay ismeretségbe került két német tiszttel, akik ekkor már felismerve, hogy a háborút elvesztették, a fronton való harc helyett szívesebben őriztek egységeikkel egy iskolaépületet. Itt azonban a túlélők beszámolói is ellentmondanak egymásnak, van, aki karácsonykor ivott a munkaszolgálatosok felszabadulására (ld. Nyáry Krisztián: Igazi hősök, p. 238.), van, aki szerint Ocskay becsapott tiszteket, de van, aki a Vacuum Oilnál megszerzett kapcsolatokra hivatkozik. Pontos számot nem tudunk, de több mint 2000 embert mentett meg az Abonyi utcai épületben. Ocskay életében azonban nem sok köszönetet kapott. 1948-ban elhagyta az országot, így megmenekült attól, hogy vádlott legyen valamelyik olajos koncepciós perben. Először Ausztriába költözött, majd az USA-ba ment. Itt éjjeliőrként dolgozott, és elég szerény körülmények között élt. Mire elkezdték feltárni munkásságát és pénzt gyűjtöttek neki, már késő volt: szegény éjjeliőrként halt meg 1966-ban. Posztumusz megkapta a Világ Igaza díjat, de életében nem részesült sok hálában.

A háború utáni évek

A háború befejezése után az épületet kitakarították. A tanári kar és a diákság létszáma egyaránt jentősen megcsappant. Békés Pál, akinek az édesapja 1942-ben érettségizett a gimnáziumban, így ír erről: "Az első érettségi találkozón számot vetettek azzal, ki hogyan állta az első próbát. Az ötvenegy végzőst három egyforma csoportra osztotta a történelem. Tizenhét itthon, tizenhét külföldön, tizenhét halott." (Békés Pál: Szalagavatók) Egy másik visszaemlékezés még szomorúbb arányokat rögzít egy eredetileg 52 fős osztályról: "Voltak olyanok, akik Pest környékén laktak, onnan deportálták őket a szülőkkel, és nem jöttek vissza. De egyetlen egy sem volt a 28-ból, akinek mind a két szülője megvolt. Nem beszélve a nagyszülőkről." Az említett osztály ’49-ben érettségizett kevesebb, mint húsz fővel, a többiek disszidáltak.

Zsoldos Jenő igazgató '45 augusztusában tartott konferenciáján (nem meglepően) eléggé keserű hangot ütött meg. Az iskola szinte minden könyvtári és iratanyaga eltűnt, megsemmisült. A szertárak üresek voltak, a bútorok nagy része használhatatlan, a mások részére kölcsönzött felszerelések eltűntek, a maradékot pedig szétrabolták. Az épület viszonylagos épségben vészelte át a bombázásokat és az ostromot, a harmadik emelet és a tornaterem födémjének átszakadásán kívül csak kisebb külső sérülések voltak rajta.

A jövő teljesen kiszámíthatatlan volt, Zsoldos pedig mindössze pár konkrétumot tudott rögzíteni, melyek közül egy sem volt túl bíztató: az iskolaépületet egy orosz katonai kórház használja. Tanítani az Országos Rabbiképző Intézet irodájában tudtak, itt azonban olyan kevés hely volt, hogy az osztályok csak kétnaponta jelenhettek meg. A diákok létszámának jelentős csökkenéséhez az igazgató az alábbi kiegészítést fűzte: "Nem az elhunytakra, az elhurcoltakra, a vidékre költözöttekre, a hitehagyottakra gondolok, hanem azoknak a szükség-zsidóknak a gyermekeire, akik a távozás lehetőségének legelső alkalmát felhasználva hátat fordítottak a zsidó iskolának."

Zsoldos határozottan kiállt a folytatás mellett, elkezdte újraszervezni az oktatást, azonban igyekezete, sajnos, hiábavaló volt. Folyamatosan vegzálták a gimnáziumot, így pár éven belül kénytelen volt épületének elhagyása mellett "dönteni". 1952-ben politikai utasításra (kellett a hely az elsősorban a politikai elit gyerekeit oktató Makszim Gorkij magyar-orosz iskolának), ide költözött az István gimnázium. A zsidó gimnázium 1952-ben kiköltözött, és a Rökk Szilárd utcába vándorolt a Rabbiképző Intézetbe. Az Abonyi utcai épületbe az István gimnázium mellé pedig beköltözött az eredetileg az Irányi utcában működő Tanítóképző (a korábbi "Angolkisasszonyok"), és rövid ideig működött itt egy körzetesített általános leánygimnázium is. Ebből a káoszból 1957-re született egy önálló általános iskola és gimnázium, mely két évvel később felvette Radnóti Miklós nevét. Érdekes módon a fent felsorolt intézmények a maguk módján mind hozzájárultak a Radnóti hírének és szellemiségének kialakulásához. A Radnóti átvette a gyakorlóiskolai rendszert, a 12 évfolyamos iskolát, és a Gorkij iskola megszűnése után a valahogy ide száműzött végzős osztályainak révén már a kezdetektől megkapta az elit jelzőt.

(folytatjuk)

A Fővárosi Blog az alábbi helyeken is elérhető: