Az Alagút 1857-es átadását követően számos problémával kellett megküzdeni a vízszivárgástól a háborús eseményekig. Az alábbiakban ezt a bő másfél évszázadot tekintjük át.

Az Alagút krisztinavárosi bejárata 6,1 méterrel van magasabban, innen 1,8%-os lejtéssel halad végig rajta az út a lánchídi bejáratig. Szélessége 9,5 méter, magassága 7,85 méter és 10,72 méter között váltakozó. Az Alagút felett közel 40 méterrel található a Szent György tér.

Már az Alagút építése során is feladat volt a szivárgó vizek folyamatos elvezetése. Az építéskor azt remélték, hogy elég, ha a tégla boltozás és a hegy anyaga közötti résekbe köveket tesznek vagy kisebb tárókat építenek. Ez azonban nem oldotta meg a gondokat, a vízszivárgás, a víz lassú pusztító munkája a mai napig is problémaként jelentkezik. A helyzeten csak részben javított, hogy a háború után a Várnegyedben új csatornahálózat épült ki – az esővíz jobb elvezetése pedig csökkentette a leszivárgó víz mennyiségét.

A világítást kezdetben olaj mécsesekkel, később petróleum lámpákkal oldották meg. Kezdetben csak az alsó két métert vakolták fel, felette a tégla boltozat szabadon látható maradt. Az útpálya először fakocka burkolatot, a járda kőlapokat kapott. A századforduló környékén két modernizációt is végrehajtottak: 1896 körül kiskocka burkolattal látták el az útpályát, majd kiépítették az alagút gázvilágítását. Ez utóbbi helyére 1915-ben került villany világítási rendszer. Az 1930-as években már travertin lapokkal burkolták az alagút falának alsó méterét, valamint leaszfaltozták az útpályát. 1962-ben higanygőzlámpás világításra cserélték az elavult régit, de ennek nagyon alacsony volt a fényereje. Az 1973-as nagy felújításnál a korábbi 35 lámpatest helyett 180 darab nátriumgőz lámpát szereltek fel.

A Lánchíd felőli végen többszintes helyiségeket is építettek, ezek erkélyei, ablakai ma is láthatók. Ezekben kezdetben az őrség és a kezelő személyzet, valamint a karbantartók egy része kapott helyet. (Néhány évvel ezelőttig a Lánchíd hídmesterének is itt voltak lakóhelyiségei.) Valószínűleg 1866-ban vezették be a bárcát: ez egy kis érme volt, amelyet a díj megfizetésekor kellett átvenni, majd a túloldalon leadni. Ezzel bizonyíthatták az átkelők, hogy nem ingyen mentek át. Ez 1918-ban biztosan megszűnt, ugyanis akkortól kezdve az átkelés ingyenessé vált. Csak az 1860-as évek második felében épült meg a krisztinavárosi kapu. Romantikus, ún. „rohbau” stílusban valósult meg, tervezője Frey Lajos volt. Ez a kapu a második világháborúban súlyosan megsérült, a háború után pedig egy teljesen letisztult, díszítmények nélküli kapuzat épült a helyére 1949-ben, Benkhardt Ágost tervei szerint.

A krisztinavárosi kapu a második világháború előtt (kép: fortepan.hu)

A leomlott krisztinavárosi kapu a második világháború végén (kép: fortepan.hu)

A krisztinavárosi kapu a Benkhardt-féle újjáépítést követően (kép: fortepan.hu / Magyar Rendőr)

Ahogy arról korábban már szó volt, az Alagút fölött egy nagy terem is épült, katonai célokra. Ezt a katonaság végül nem vette birtokba, így itt tarthatták meg minden évben a budapesti alagúttársulat évi rendes közgyűlését.

1907-ben, az ötven évre megadott vámszedési jog lejártával a Pénzügyminiszter átvette az Alagút tulajdonjogát, és ennek kapcsán, több jogcímen összesen 222023 koronát fizetett ki az alagúttársulatnak. De a bevétel szedését továbbra is fenntartották, így az akkor már Budapesti Állami Alagútnak nevezett létesítmény még jó néhány évig bevételt termelt. A következő évben a vízszivárgások okát, az alagút állapotát mérték fel: új tárók építésével tervezték az Alagút környezetéből a vizeket elvezetni. 1912-ben a munkát a Gregersen G. és fiai cégre bízták. Az új tárók vizét a (mai nevén) Hunyadi János út alatti gyűjtőcsatornába vezették. Minderre az alagút bevétele fedezetet biztosított, így az 1915-re befejezett munkák finanszírozása mindvégig megoldott volt.

Az Alagút déi oldalában épült nagy méretű oldaltárnát 1936-tól kezdve kormányzati óvóhellyé építették ki. Ezt az objektumot aztán különböző nevek, kódok mögé rejtették, így volt már Alagúti Óvóhely, P/50, újabban KAGRA (Központi Anyagraktár) is. Az alagút bejárata felett, a fölötte elterülő burkolt terasz alatt található az Alagúti Óvóhely radiátoros léghűtője. Ebből a komplexumból irányította az országot a magyar és német hadvezetés Karl Pfeffer-Wildenbruch vezetésével a második világháború alatt, egészen a kitörés napjáig, 1945 február 11-ig. 1944. október 15-én innen közvetítették Horthy Miklós rádiós proklamációját, azaz a (sikertelen) kiugrási kísérlet bejelentését. Az objektumot még az 1950-60-as évek során is titkos objektumként tartották fenn – sőt, 1950-52 között jelentősen ki is bővítették –, de a karbantartás hiánya, a folyamatos vizesedési problémák az évtizedek alatt a berendezéseket tönkretették. A hetvenes években már csak „második lépcsősként” tartották számon, raktárként használták. Titkos minősítése, védettsége 2006-ban megszűnt, de új funkciót azóta sem sikerült találni.

Az Alagút keresztmetszete (a rajzért köszönet az Unitef Zrt.-nek)

Az Alagút címere 1973 körül (fortepan.hu / Urbán Tamás)

Az Alagút felújítását a Lánchíddal együtt végezték el a háború után. A lánchídi kapuzatot az eredetinek megfelelően állították helyre 1949-re, de a címert a Rákosi-címerre cserélték. 1954-ben egy kis emléktáblát is elhelyeztek az alagút végének falán, felirata: „MŰEMLÉK / Épült Clark Ádám tervei szerint 1853-57”. Érdekesség, hogy az 1949-es felújítás kapcsán az Állami Mélyépítéstudományi és Tervező Intézetben tervek készültek egy külön gyalogos alagút megépítésére is, de ezt végül elvetették, soha nem épült meg. A másik emléktábla az 1973-as felújításról emlékezik meg.

Az Alagút felújítása 1973-ban (fortepan.hu / Urbán Tamás)

A motorizáció élénkülésével egyre nőtt itt is az autóforgalom, így már 1958-ban tervek készültek egy ventilátoros szellőzőrendszer kiépítésére. Több javaslat is született, végül az ún. Sänger-féle megoldást alkalmazták, amellyel a két irány bármelyikébe terelhető a levegő, az uralkodó szélirányhoz igazodva. Ezt 1958-59-ben a Hídépítő Vállalat építette ki. 1973-ban újabb egységek beépítésével, a gépészet felújításával növelték a légmozgatás kapacitását.

A Lánchíd és az Alagút együttese 1983 körül (fortepan.hu / Magyar Rendőr)

A hatvanas években a víztelenítő aknák eltömődése miatt újra erősödtek a vizesedési gondok, ami a belső vakolat leomlását idézte elő. Az évtized végén kitisztították az aknákat, és 1969-ben felújították a hídmesteri irodát és a szociális helyiségeket is. A Bányászati Tervező Intézet megbízást kapott a vizesedési problémák széleskörű vizsgálatára. Próbafúrásokkal, talajminták vételével és a víztelenítő aknák felmérésével szolgáltattak adatokat a következő nagy felújításhoz. Ez 1973-ra, Budapest centenáriumi évére készült el. Az Alagút belsejét vízzáró burkolattal látták el: először egy karácsonyfa-szerűen ágazó csőrendszert szereltek fel a szivárgó vizek elvezetésére, majd erre került egy habarcsréteg, egy betonréteg, belső burkolatként pedig 2x2 cm-es, fehéres és kék színű, ORSZAK cseh üvegmozaik. Ennek kapcsán viccelődött a pesti nép, hogy megépítették Budapest legnagyobb fürdőszobáját. A mozaikcsempe az alagút falának könnyebb tisztíthatóságát szolgálta. Csak ekkor, 1973-ban cserélték le a Rákosi-címert a Kádár-korszak népköztársasági címerére. A ma látható címer az építéskor elhelyezett koronás címer másolata, ezt 1996-ban helyezték el, a lánchídi címerek cseréjével együtt.

A felújítások a nyolcvanas-kilencvenes években is folytatódtak a szellőző berendezések korszerűsítésével, a műhely helyiség és a hídmesteri lakás felújításával, a nyugati kapuzat felújításával. De a létesítmény igazán nagy, átfogó felújítására sajnos nem került sor. Ennek eredményeképpen 2007-ben a hídmester kiköltözött az itteni munkahelyéről. Felmerült az is, hogy az Alagút keleti kijárata feletti teraszt vendéglátó egységnek adják oda, de ez a terv sem valósult meg. Mindössze egy új díszkorlát került fel a terasz szélére, miután addigra már hatan haltak itt szörnyet. 2013-ban megjelent a közbeszerzési ajánlatkérés az Alagút felújítására, ekkor a FŐMTERV – MSC – Céh Konzorcium el is készítette az újabb felújítási terveket. Mint ismeretes, az Alagút végül nem került be a felújítási programba, pedig a Lánchíd felújításával együtt sokkal rövidebb ideig okozna fennakadást a közlekedésben az Alagút felújítása, mint így. Ráadásul továbbra is bizonytalan, hogy az Alagút felújítására mikor kerülhet sor, miközben az utolsó felújítás, 1986-88 óta több évtized telt el.

Források:
Szabó Balázs: A budai Várhegyi Alagút története 1837-2014. Sziklakórház Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft., Budapest, 2014.
https://mernokvagyok.hu/blog/2019/11/12/egy-lathatatlan-zseni/
Farkas Elemérné: Clark Ádám 1811-1866. Budapest, 1966/3, p. 16.
Horváth Gábor: 120 éve kezdték építeni az Alagutat. Budapest, 1973/5, p. 42.
Átadták rendeltetésének a felújított Alagutat és Lánchidat. Népszabadság, 1973 jún. 16., p.9.
https://bkk.hu/hirek/2013/04/kiirtuk-a-kozbeszerzesi-eljarast-a-lanchid-es-a-varhegyi-alagut-felujitasanak-tervezesere.2416/
https://444.hu/2013/07/04/lezuhant-az-alagut-tetejerol-azonnal-meghalt/
https://www.youtube.com/watch?v=fVfstG4MRZs
https://timelord.blog.hu/2011/07/21/etterem_a_budai_alagut_tetejen
https://pestbuda.hu/cikk/20180209_budapest_varhegy_alagut
https://iho.hu/hirek/egyszerre-epulhet-at-az-alagut-es-a-lanchid-180926
https://lechnerkozpont.hu/cikk/a-varhegy-soha-meg-nem-epult-gyalogos-alagutja

További érdekességek, aktuális infók Budapestről a Fővárosi Blog közösségi oldalain - kattints a logókra!