Dunától Dunáig át a Visegrádi-hegységen

A Bükkös-patak a Dömör-kapu előtt

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Már régóta szemezgetek a címben említett útvonallal, különböző túráim kapcsán szakaszonként már végigjártam, azonban teljes hosszában még nem tettem meg ezt az utat. Ennek csupán egyetlen oka van, mégpedig az, hogy az egész túrát a Visegrádi-hegység völgyeiben kell legyalogolni, tehát egyetlen kilátópontot sem érintek a mintegy huszonöt kilométeres út során! Aki ismer, az tudja, hogy egy szép panoráma kedvéért akár még a lelkem is eladnám az ördögnek, azonban erre a szombati napra a meteorológiai előrejelzések napos, de párás időt jósoltak, tehát nem volt sok értelme a hegytetők és más kilátópontok felkeresésének. Gyerünk hát erre a túrára, amúgy is úgy gondolom, hazai viszonyok között a patakok tavasszal a legszebbek, amikor a hóolvadás után kicsit megduzzadva rohannak a medrükben!

Már fél hat előtt kiléptem a lakásunk ajtaján, lezötykölődtem a 250-es busszal Kelenföldre, aztán a 4-es és 3-as metróval átvágva a város alatt fél hétkor már az Újpesti Városkapu autóbuszállomásának peronján ácsorogtam a helyközire várva. Jött is az pontosan, végül majdnem másfél órás út végén, pontosan nyolc órakor szálltam le róla Dömös határában, a hajóállomás buszmegállójában. Az autóparkolónak kialakított réten keresztül egy perc alatt lesétáltam a Dunához, mélyen letüdőztem a Duna-szagú levegőt (nem tudom, milyen összetevői vannak, de annyira jellegzetes, hogy ezer közül is felismerném), aztán alaposan körülnéztem.

Most eléggé alacsony volt a vízállás, messze be lehetett sétálni a kavicsos aljú mederbe, megálltam a víz szélén és átbámultam a szemközti partra. A Szent Mihály-hegy sziklás oldala tornyosult előttem, az oldalában vaksi szemekként nyíltak a remetebarlangok. A korai időpont miatt még néptelen volt a barlangnyílások előtt a sziklapárkány, pedig amúgy közkedvelt kirándulópont. Elnéztem balra és jobbra a nagy ívben a hegyek között forduló folyón – hiszen itt éppen a Dunakanyar közepén álltam –, de eléggé párás volt most az idő, nem sokat lehetett látni a távolabbi hegyekből.

Végül nyolc után pár perccel indítottam a turista GPS-em, nulláztam le a napi számlálóját és mielőtt nekiindultam volna a túrának, beleléptem mindkét bakancsommal a Dunába és pár lépést tapicskoltam benne. Ez a túra a Dunától a Dunáig tart majd és épp ugyanígy fogok majd eljárni Szentendrén is, amikor a túra végére érek. Na de gyerünk, mert sohasem érek oda!

Két turistajelzés is kezdődik a hajóállomáson, a sárga és zöld sáv jelzéseket követve baktattam be a már szombat reggel is forgalmas 11-es út járdáján Dömös központjába, hogy ott aztán az országút nagy jobbos kanyarjában én egyenes induljak tovább a hegyek felé. Egy kis parkon átvágva kereszteztem egy fahídon a Malom-patakot és alaposan meglepődtem, milyen kevés víz volt most a köves mederben! Pedig kora tavasszal, a hóolvadás után általában bővizűbb szokott lenni, de úgy alaposan belegondolva, most nem is volt semmi, ami elolvadhatott volna a hegyek között. Régen volt már ilyen csapadékmentes a telünk!

Ezen morfondírozva tértem rá a Királykút utcára, amely aztán a patak egyre szűkebb völgyét követve bevezetett a hegyek közé. Az utca elején társult a piros sáv jelzés a sárga és a zöld mellé, egy hosszabb szakaszon együtt futott mindhárom az úton. Egyáltalán nem magányosan ballagtam most az utcán, egymást érték a kiránduló és túrázó társaságok, hiszen ezen az úton lehet a legegyszerűbben felkeresni a Visegrádi-hegység két ismert nevezetességét, a Rám-szakadékot és a Prédikálószéket is, azonban bíztam abban, hogy ez a két látnivaló elviszi majd az erdőt járók döntő többségét és már szinte senkivel sem fogok összefutni a Szőke-forrás-völgyében!

Itt, a Malom-völgyben arról lehet felismerni a túrázókat, hogy a turistajelzéseket követve letérnek az aszfaltútról, hogy aztán a patakot követve folytassák azt útjukat, míg a kirándulók általában kitartanak az aszfaltúton, amely egy kicsit távolabb vezet a Malom-pataktól a túlsó partján. Most is csak egy nyolc-tízfős társaság tért le az aszfaltról előttem, aztán ahogy a jól kijárt gyalogúton végigkanyarogtunk a patakparton, arra figyeltem fel, hogy időnként egyesével letérve az ösvényről bemennek a fák közé, felszednek onnan valamit, aztán visszatérnek a turistaútra. Mit szedegetnek vajon, talán virágot? De aztán egyre közelebb érve hozzájuk észrevettem a kezeikben a fekete szemeteszsákokat, és hogy kesztyű van valamennyiük kezén. Szemétszedő túrán vannak tehát!

Nagyjából együtt érkeztünk meg a kicsiny Szentfa kápolnához és a teljesen kiszáradt Kaintz-forráshoz. Itt megálltam velük pár percre beszélgetni, végül jó szemétszüretet kívánva nekik továbbindultam az utamon. A kápolna után indult neki a Prédikálószékre felvezető gerincnek a piros háromszög jelzés útja, pár perccel utána a sárga sáv jelzések fordultak jobbra, hogy a Lukács-árok felé induljanak, végül a zöld sáv jelzések is jobbra tértek, a Rám-szakadék völgye felé. Jól számoltam korábban, el is tűntek a közelemből a gyalogútról és az aszfaltútról is a hangosan beszélgető kirándulócsoportok, már csak egymagamban fordultam be a piros sáv jelzéseket követve a Szőke-forrás-völgybe.

Pár perc alatt elenyésztek mögöttem a zajok és madárfüttyös erdei csendben ballagtam tovább a patakparton a víz halk csobogását hallgatva. Időnként köves gázlókon keresztezve a Malom-patakot ballagtam egyre feljebb a völgyben, lépten-nyomon megállva, hogy megörökíthessem a gyakran sziklányi kövek között kanyargó erecskét. Ekkorra már jócskán elmúlt kilenc óra is, a nap fénye a még lombtalan fák között beragyogta az egész völgyet, én pedig azon kaptam magam, hogy melegem van! Egy darabig még vacilláltam magamban, de aztán ott, ahol a patak mellől fel kellett kapaszkodnom a keményre járt erdőgazdasági földútra (ez a korábbi aszfaltút folytatása), megállva egy percre levettem a dzsekim és a derekamra kötve csak a vékony polár pulóveremben indultam tovább. Egészen tavasziasra fordult körülöttem az idő!

Később az erdei út egy hajtűkanyarral kifordult alólam, ismét ösvényen kapaszkodtam tovább, most már jó pár emelettel a Malom-patak fölé emelkedve a hegyoldalban. A magasból letekingetve a patakra csak azt láttam, hogy egyre kevesebb benne a víz, végül már annyira felkapaszkodtam a völgyben, hogy csontszáraz volt alattam a Malom-patak medre! Ennek persze csupán egyetlen oka lehetett: a patakocska a hegyoldalban fakadó források vizét gyűjti össze és úgy látszik, 350 méter felett már teljesen el vannak apadva a források!

Később egy darabon még visszatértek a piros sáv jelzések az erdőgazdasági útra, de aztán végleg otthagyva azt felértem a Szőke-forrás-völgy felső szakaszára, ahol az több kisebb vízmosássá ágazik az erdőben. Eddig a piros sáv jelzések eléggé ritkásak voltak (nem is kellett sűrűn felfesteni, hiszen a patak medrét követve nehéz eltévedni), azonban itt már figyelni kellett, hogy melyik vízmosást választják a jelzések az elágazásokban. Szerencsére itt a turistajelzések is örvendetesen megszaporodtak körülöttem, így aztán a GPS segítsége nélkül értem fel a Király-kúti-nyeregbe, vagyis a Szőke-forrás-völgy és a Bükkös-patak völgye közötti vízválasztóra. Tulajdonképpen ez a két völgy északnyugat-délkeleti irányban kettévágja az egész Visegrádi-hegységet és most értem fel a legmagasabbra. Eddigi utamon a Malom-patak Dömös felé folyt, de hamarosan elérem majd a Bükkös-patakot, amely már Szentendre felé tart a völgyön keresztül.

Keskeny erdészeti aszfaltutat keresztezve értem el fél tizenegy felé a Király-kutat (ez a forrás adta hát a nevet annak a dömösi utcának is, ahol a túrára indultam), megnéztem először az éppen csak cseperésző forrást, aztán csodálkozva tekintettem körül, hogy hová lettek az erdei pihenő padjai, asztalai? Persze nagyjából sejtettem, hogy szétkorhadhattak a már sokéves erdei bútorok, hiszen a legutóbbi ittjártamkor is már a szétesés határán álltak, aztán észre is vettem a mély avarban a romokat. Végül az egyik pad még álló farönk-lábára telepedtem le, hogy elfogyasszam a korai ebédem.

A fák közé betűző napsütést élvezve ettem meg a sajtos stanglijaim, aztán újra egyre jobban megéreztem, hogy melegem van! A dzsekimtől már megszabadultam korábban, most pedig elgondolkodtam azon, érdemes-e levetnem a polárom? Próba, szerencse, így aztán a továbbindulás előtt azt is elsüllyeszettem a hátizsákomba a széldzsekim mellé és egy szál pólóban indultam tovább. Hát, ilyen sem volt még a praxisomban: nőnapkor rövidujjú pólóban járom az erdőt! És egy cseppet sem fáztam eközben!

Pár perccel később aztán elértem egy pár éves végvágott erdőterületet, itt pedig már a kopasz faágak sem szűrték a napsütést, hát egészen nyárias hangulatom kerekedett! A tarvágás másik szélén a piros sáv jelzések jobbra tértek egy széles erdei földútra, pár perccel később pedig megérkeztek szemből az Országos Kéktúra kék sáv jelzései is és együtt fordultak ki a Sikárosi-rét mezejére. A szép idő sok kéktúrázót kicsalt az erdőbe, megszaporodtak körülöttem az erdőt járók, egy nagyobb társaságot követve vágtam át a réten, aztán a kék és piros sáv jelzések elágazása után már a kéktúra útvonalán érkeztem meg a Szilágyi Bernát-forráshoz. Ez a forrás teljesen el volt apadva, még csak nem is szivárgott belőle a víz, mint a Király-kútból, megültem egy pár percre mellette az egyik padon, aztán folytattam az utam.

Egy erdőfolton átvágva értem el a Bükkös-patakot, illetve a teljesen száraz medrét, hiszen víz egy deka sem volt benne! Megbámultam a Sikárosi erdészház kapujánál a régi kéktúra bélyegző kis vaslemezből hajtogatott dobozkáját, amelyet már szinte teljesen benőtt a koros tölgyfa. A dobozt vagy két emberöltővel ezelőtt szögezhették fel a fatörzsre és mostanra már az egyre vastagabbra hízó fa szinte körbenőtte a dobozkát. Még 15-20 év és el fog tűnni a fa belsejében. A pecsét új doboza az erdészház kerítésének sarokoszlopára van felszerelve, ahol ez a veszély egyáltalán nem fenyegeti. Egyébként nekem jobban tetszett a dobozok régi, kék-fehérre pingált dizájnja, mint a mostani, festetlen saválló lemezből hajtogatott új kivitel, de ez persze ízlés dolga.

Most is megálltam az erdészház telke mögött a Lenkó Ede emlékmű embermagas terméskő obeliszkjénél és elolvastam a márványtábla szövegét, amely szerint 1917. december 31-én egy túrán itt halt meg a Természetbarátok Turista Egyesületének alapító tagja. Amikor errefelé járok, mindig elgondolkodom azon, hogy szívszélhüdésben, vagyis hirtelen szívmegállás miatt meghalni szívás, különösen pont egy szilveszteri túrán, amikor minden a vidámságról, az évbúcsúztatásról szól. Hát nem?

Tulajdonképpen a Bükkös-patak völgye itt kezdődik az emlékmű mögött, hiszen a Dobogókő oldalában eredő Bükkös-patak eddig a Sikárosi-medencén csörgedezett át, ahol a Sikárosi-rét is található, most viszont beér egy szűk, még nyáridőben is félhomályos, kezdetben szurdokszerűen keskeny völgybe. Már előre felkészültem arra, hogy itt aztán elkél majd újra a polár pulóverem, de nem volt szükség rá, itt is kellemesen meleg volt az idő, talán amiatt, mert ide is betűzött a déli verőfény. Ennek ellenpontja az itt egy szakaszon még befagyott patak volt. Hát, ilyen sem történt még velem: egy szál fehér pólóban fotózok az erdőben egy befagyott patakot! Jó, persze itt csak pangott a víz a mederben a mélyedésekben megállva, így aztán könnyen megfagyhatott a vize.

Kicsivel arrébb egy ember pár tucat lépéssel letérve a gyalogútról és kétrét görnyedve valamit nagyon fotózott az avarban. Kicsit közelebb érve láttam, hogy egy hóvirágmező közepén guggol, de maga az illető is egyre ismerősebb lett. Amikor a fényképész az avar zizegéséből felfigyelt az érkezésemre, egyszerre ismertük fel egymást. Berki Zoltán volt az, a Cartographia térképkiadó szerkesztője. Híres ember ő, a neve ott található minden térkép sarkában, az információs részen. Még sok éve dolgoztunk együtt külsősökként a Magyar Természetjáró Szövetségben egy kéktúrás projekten. Hogy mikor is volt az? Nagyon régen, le sem írom ide, de azóta személyesen soha nem találkoztunk.

Elbeszélgettünk pár percet, rájöttünk, hogy ugyanazt az utat járjuk most, csak éppen ellentétes irányban és ő Dömösre tartva a piros sáv jelzések állapotát akarja majd felmérni egy későbbi jelzésfestő túra okán. Eléggé sok mondanivalónk volt egymásnak, leragadtam itt jó pár percre, de nem bántam. Amikor elbúcsúztunk, még én is lefényképeztem a hóvirágmezőt és csak utána indultam tovább.

Persze errefelé is eléggé sok túrázó, kiránduló járt, de jól elfértünk egymás mellett a Bükkös-patak völgyében. Maga a völgy nagyon hasonlít a Malom-patak völgyére, de hát végül is mindkettőt a Visegrádi-hegység főként andezittufa kőzeteibe vájták a csapadékvízzel lefutó patakok, miért is különbözzenek sokban egymástól? Az is hasonlóság volt a két patak között, hogy mindkettőben kevés volt most a víz, de hát ennek az okát már elemeztem a leírás elején, a csapadékmentes tél sok mindent megmagyaráz.

Fél egy felé értem el a szépen kiépített Kárpát-forrást, ez volt az első működő forrás a Bükkös-patak útján, itt jelent meg először víz a mederben. Csak éppen a víz nem a forrásból tört elő, hanem mellette, körülötte mindenhol, vizenyőssé téve egy jókora területet. Mindegy, a lényeg az, hogy innen már vígan csörgedezett mellettem a patak, még a hangulatom is vidámabb lett tőle. Egy szépen kiépített erdei pihenő után tért balra a patakvölgyből az Országos Kéktúra kék sáv jelzése, de én maradtam a patakparton a zöld kereszt jelzéseket követve, így aztán egyre csak fényképeztem a környező források vizétől mind jobban megduzzadó Bükkös-patakot.

A patakparti túrának az vetett véget, hogy a jelzett turistaút ösvénye elbúcsúzott a Bükkös-pataktól és felkapaszkodott a völgy oldalában kicsit magasabban kanyargó erdőgazdasági aszfaltútra. Ez az út a kirándulók és a kerékpárosok kedvenc terepe, most is egymást érték rajta a sétálgató és bicajozó társaságok. Velük együtt értem el egy óra felé a Dömör-kaput, vagyis azt a sziklaáttörést, ahol a Bükkös-patak maga mögött hagyja a völgyet. Most is leballagtam az aszfaltútról a híd mellett a kis vízeséshez, ahol a patak vize lezúdul az andezit sziklák lépcsőin keresztül egy pár méterrel lentebbi szintre. Itt is elkészültek a fotók, aztán kutyagoltam tovább az aszfaltúton.

Most majdnem tele voltak azok a parkolók, ahol a völgybe érkező kirándulók szokták hagyni az autóikat, itt búcsúztam el a zöld kereszt jelzésektől is, hiszen azok útja itt ért véget. Innen már jelzetlen volt a keskeny aszfaltút, da eltévedni rajta abszolút képtelenség, csak menni kell rajta és nem letérni róla. Fél kettő után pillantottam meg magam előtt az Izbégi lőtér sorompóval elzárt bejárati útját, ez aztán megint csak régi emlékeket idézett fenn bennem. Nagyon-nagyon régen, több mint negyven éve sorállományú katonaként én is itt fagyoskodtam télen és izzadtam a nyári hőségben, amikor az éleslövészeteken a lőszerfejadagunkkal itt lyuggattuk a céltáblákat az AMD65-ös mintájú gépkarabélyainkkal.

Megállva pár pillanatra a sorompónál végigtekintettem a lőtér kopár mezején, próbáltam felmérni, mi is változott itt azóta, de benn felfigyeltek az ácsorgásomra és mivel nem akartam magyarázkodni (Ugyan mit is mondhattam volna? Hogy itt lövészkedtem negyvenhárom évvel ezelőtt?), inkább továbbindultam. A keskeny, kopottas aszfaltút később beletorkollott a Pilisszentlászó és Szentendre közötti országútba, ennek a szélén is ballagtam egy darabon, mire elértem Izbég felső peremén az országutat keresztező sárga kereszt jelzéseket. Ezek útvonalára rátérve ballagtam át egy hídon újra a Bükkös-patakon, majd a túlsó parton a Bükkös tanösvény sárga „T” betűivel jelzett gyalogútra fordultam.

Itt ismét a patak közelében, néhol a partján jártam, a gyalogút sokáig kanyargott a fák között, végül megérkeztem Szentendre patakparti utcáira, aztán a sétányra. A helybelieken kívül kevesen ismerik ezt a patakot követő kanyargós utat, illetve később sétányt, ezen értem el a 11-es út Szentendrén átvezető szakaszát és egy aluljárón átbújva alatta az ódon belváros peremét.

A szép tavaszi idő rengeteg kirándulót, sétálgatót kicsalt ide, én magam is meglepődtem a macskaköves utcákon grasszáló sokaságon. Felkutyagoltam az utcákon áramló tömegben a Fő térig, elkészítettem a sablon fotókat a Blagovestenszka templomról és a Pestiskeresztről, aztán a téren kavargó sokaságból kimenekülve lesétáltam a Duna-partra. Persze itt sem voltak sokkal kevesebben, de azért a gát sétányáról leereszkedtem itt is a kavicsos mederbe és elsétáltam rajta keresztül a vízig. Lőttem pár képet, a bakancsaimmal itt is beleléptem a folyóba, így aztán most már elmondhattam magamban, hogy a Dunától a Dunáig átvágtam a teljes Visegrádi-hegységen!

Most már nem volt más dolgom, mint elsétálni a HÉV végállomására. Szerencsém volt, alig hogy felszálltam a HÉV-re már indult is, így fél ötkor már a Batthyány téren jártam, itt egy 49-es tuját elkapva és a Kelenföldön a 250-es buszra váltva fél hatra már haza is értem.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!