Apuleius • 5 nap
Magánéletéről keveset tudunk. Házasságot nem kötött, élettársa az 1840-es évektől Schodelné Klein Rozália (1811–1854), az első magyar, nemzetközileg is elismert operaénekesnő volt. Gyermekeik nem születtek.
A kortársakat izgatta ez a romantikus kapcsolat. Minden bizonnyal 1837-ben, az akkor már ünnepelt énekesnőnek a Pesti Magyar Színházhoz való szerződésekor ismerkedtek össze. Schodelné Déryné Széppataki Róza (1793–1872) nagy vetélytársa lett, sorra eljátszotta szerepeit. A két művésznő között kirobbant „operaháború” megosztotta a rövid múltra visszatekintő magyar színházi közéletet.
Nyáry egyértelműen Schodelné mellé állt. Schodelné végül 1841-ben külföldre távozott, átmeneti visszavonulása idején Nyáry is felhagyott a Nemzeti Színház támogatásával.
Egyesek szerint Schodelnéről nevezték el a Normafát, mert a fiatal művésznő az itt álló öreg bükkfa árnyékában énekelte el először Vincenzo Bellini: Norma című operája címszereplőjének Casta Diva, che inargenti queste sacre antiche piante áriáját. Más vélekedések szerint a színészek az ún. normanapokon gyűltek össze a híres bükkfa körül, s egyik ilyen alkalommal adta át az ifjú Nyáry Pál Schodelnének a színház közönségdíját, egy ezüst sarlót. Schodelné visszavonulása után Nyáry Pálhoz költözött Nyáregyházára, és élete végéig ott élt.
Annak, hogy Nyáry önkezével vetett véget életének, köze lehetett ahhoz, hogy makacsul ragaszkodott elveihez, mindenekelőtt az 1861-es adómegtagadáshoz, aminek következtében súlyos anyagi körülmények közé került, végül teljesen eladósodott. Helyzetét kilátástalannak ítélhette, úgy érezhette, hogy élete ellehetetlenült. Megírta búcsúbeszédét nemzetéhez, és Pest legmagasabb épületéről, a Stein-ház tetejéről (ma Eötvös tér) levetette magát.
Figyelem! A szöveg a magam szórakoztatására, internetes források felhasználásával készült, ergo: az online szócikkekkel való egyezés nem a véletlen műve
„Magyarország történetét nem fogja megírhatni senki anélkül, hogy az ő jeles egyéniségének nem egy, de számtalan fényes lapot szenteljen; tartozzék az bármely párthoz, bevallani kénytelen, hogy Nyáry tántoríthatlan becsületességű, nemes keblű hazafi és feddhetetlen tiszta jellemű tisztviselő volt. Egyenes lelkű, igazságos bíró, soha nem engedett magánérdekeknek – és Pest megyében a közigazgatási és törvénykezési téren nagy jelentőségű és üdvös működésének egész ideje alatt minden törekvése egyedül oda volt irányozva, hogy az, kit a megye közönsége bizalmával megtisztel, helyét kellően betöltse. (…) Mint kérlelhetlen üldözője minden hanyagságnak és mulasztásnak, roppant közigazgatási ismeretei mellett nemcsak a megyének, de az egész országnak kincse volt. Nem tűrte meg a tisztviselőt, bárki lett is légyen, kiről csak gyanította, hogy nem egyenes úton jár. Annyira őrizte ő a megyei életnek tisztaságát, hogy tartózkodás nélkül bátran ki merem mondani, miszerint Pest megye kizárólag neki köszönheti azon kitűnő állást, melyet most közigazgatási és törvénykezési tekintetben elfoglal” – emlékezett Nyáry Pálra (1805–1871) Jókai Mór (1825–1904), Nyáry Pál emléke című írásában.
Nyáry Pál Nyáregyházán, egy református, középbirtokos család legutolsó gyermekeként látta meg a napvilágot 1805. február 27-én. Édesapja szintén Pál, megyei hivatalnok volt, a nagyapa és a dédapa majd két évtizedig töltötte be Nagykőrös bírói tisztjét. Édesanyja Beretvás Erzse (Erzsébet).
Elemi iskoláit Nagykőrösön, középiskoláit Debrecenben végezte, Pesten tett ügyvédi vizsgát. Pest-Pilis-Solt vármegye tisztviselőjeként kezdte pályafutását. Kidolgozta Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatására vonatkozó javaslatait. A nagy feltűnést keltő előterjesztést az országgyűlés négy évig tárgyalta, de nem emelték törvényerőre (1837–1841). Az 1840-es évek elején a reformkor ismert közéleti szereplőjeként újabb javaslatokat dolgozott ki: elsőként indítványozta, hogy a büntető törvényszéket különítsék el a polgáritól, kezdeményezte a hazai börtönviszonyok és a rabok szociális helyzetének javítását, alapvető higiéniai követelmények felállítását, új, korszerű fogházak kialakítását, valamint a foglyok taníttatását.
1838-tól a főjegyzői, 1845-től a másodalispáni tisztséget töltötte be. A reformkor egyik jelentős kulturális támogatójaként 1844-ben felhívást intézett a „közférfiakhoz” a Honi Szobrászati Egyesület megalakítására, majd ő állította össze az egyesület alapszabályát. Támogatta Ferenczy István (1792–1856) szobrászművész nemzeti alkotásait, közadakozásból megindította a magyar tehetségek erkölcsi és anyagi segítését. Különösen értékes a Nemzeti Színház (Pesti Magyar Színház) érdekében kifejtett tevékenysége. Részt vett a színház építését felügyelő vármegyei bizottság munkájában (jegyzőként ő készítette el az 1837. évi jelentést). Választmányi tagja és titkára (1837–1839) volt a színház működtetésére alakult részvénytársaságnak, valamint maga is részvényes volt, továbbá ő volt az igazgatóválasztmány elnöke (1839. januártól áprilisig, így valójában ő volt a Nemzeti Színház elnöke).
Tanulmányok jelentek meg a neve alatt egyebek mellett az egyik első takarékpénztár felállításával kapcsolatban is. 1845-től tagja volt a követutasítást készítő bizottmánynak. 1847-ben jelentős szerepet játszott Kossuth Lajos (1802–1894) Pest-Pilis-Solt megyei követté választásában. 1848. március 15-én Klauzál Gáborral (1804–1866) együtt csatlakozott a forradalomhoz, amelynek vezetését is hamar átvették. Tagja volt a főváros rendjére ügyelő Középponti Bizottmánynak és elnöke a Pest Megyei Rendre Ügyelő Bizottmánynak.
A Pest-Pilis-Solt megye ráckevei kerületében választották képviselővé.
Nyáry a Batthyány-kormány egyik legaktívabb kritikusa volt. Ezzel együtt Kossuth Lajos híres, 200 ezer katona és 42 millió forint megajánlását kérő július 1848. 11-i beszédének végén Nyáry emelkedett elsőként szólásra („Megadjuk!”), és őt követve a ház közfelkiáltással fogadta el a pénzügyminiszter indítványát.
A radikális Marczius Tizenötödikével szemben megalapította az Esti Lapokat (Jókai Mór szerkesztésében, 1849. február 22-től 1849. május 31-ig, Debrecenben 83; 1849. június 4-től 1849. július 7-ig, Pesten 26 száma jelent meg).
Ellenezte az itáliai hadszíntérre kért osztrák katonai segély megadását, mondván, hogy a Magyarország és Ausztria között fennálló kapcsolatból nem következik, hogy egyiknek a másik háborújában részt kellene vennie.
Legfontosabb önálló indítványában az jobbágyrendszer maradványainak megszüntetését szorgalmazta. Ennek legjelentősebb eleme a szőlődézsma eltörlése volt. Törvényjavaslatának tárgyalására nem került sor, ám az országgyűlés határozatot fogadott el a szőlődézsma eltörléséről.
A Batthyány-kormány lemondása után létrehozott Országos Honvédelmi Bizottmánynak kezdettől tagja, majd október elejétől elnökhelyettese volt. Ebben a minőségében, az elnök Kossuth Lajos távollétében formálisan ő vezette a bizottmányt. Szerepe döntően ügyvivő volt, a valódi kérdésekben mindvégig Kossuth mondta ki a döntő szót. November végén Nyáry ellenállásán bukott meg az Országos Honvédelmi Bizottmány kormánnyá alakítása. Ezt követően a polgári közigazgatási és a hadseregellátási ügyek tartoztak hozzá.
Az 1849 elején Debrecenbe költöző országgyűlésen az ún. Békepárt egyik vezéralakja lett, amely a Habsburgokkal 1848-as alapokon való tárgyalások lehetőségének fenntartását támogatta.
Nyáry kitartott a kormány mellett a világosi fegyverletételig (1849. augusztus 13.), és nem hagyta el az országot sem. Elfogták, és annak ellenére, hogy 1849. április 14-én nem szavazta meg a trónfosztást, az aradi haditörvényszék előbb halálra, majd tíz év várfogságra ítélte (az ítéletet 1851. október 7-én hirdették ki.). Hét évet le is töltött a csehországi Josephstadtban. Nem alázkodott meg, nem kért kegyelmet, és másoknak sem engedte, hogy kegyelmet kérjenek számára. Élettársa Josephstadtba utazott, de a várparancsnok nem engedte, hogy találkozzanak, és a nő hamarosan meghalt Nyáregyházán, anélkül, hogy szerelmét, Nyáryt viszontláthatta volna.
Kiszabadulása után Nyáry visszavonult a politikai élettől, birtokain gazdálkodott, csupán protestáns hitéleti kérdésekben szólalt meg.
1860-ban az újjáalakuló Pest-Pilis-Solt vármegye alispánjává választották. Az 1861-ben összeülő országgyűlésen a Teleki László (1811–1861) vezette Határozati Párt egyik meghatározó alakja volt. Párttársai többségével ellentétben Teleki öngyilkossága után is a békülékenységet kifejező felirat elutasítása mellett állt ki.
1866–67-ben tagja volt a kiegyezési törvényjavaslatot kidolgozó 67-es bizottság 15-ös albizottságának, ahol alternatív javaslatot dolgozott ki. Ebben jobban kívánt ragaszkodni a 48-as törvényekhez, ezáltal nagyobb önállóságot biztosítva az országnak. 1867 után az ellenzéki balközép egyik tekintélyes tagjának számított.
Magánéletéről keveset tudunk. Házasságot nem kötött, élettársa az 1840-es évektől Schodelné Klein Rozália (1811–1854), az első magyar, nemzetközileg is elismert operaénekesnő volt. Gyermekeik nem születtek.
A kortársakat izgatta ez a romantikus kapcsolat. Minden bizonnyal 1837-ben, az akkor már ünnepelt énekesnőnek a Pesti Magyar Színházhoz való szerződésekor ismerkedtek össze. Schodelné Déryné Széppataki Róza (1793–1872) nagy vetélytársa lett, sorra eljátszotta szerepeit. A két művésznő között kirobbant „operaháború” megosztotta a rövid múltra visszatekintő magyar színházi közéletet.
Nyáry egyértelműen Schodelné mellé állt. Schodelné végül 1841-ben külföldre távozott, átmeneti visszavonulása idején Nyáry is felhagyott a Nemzeti Színház támogatásával.
Egyesek szerint Schodelnéről nevezték el a Normafát, mert a fiatal művésznő az itt álló öreg bükkfa árnyékában énekelte el először Vincenzo Bellini: Norma című operája címszereplőjének Casta Diva, che inargenti queste sacre antiche piante áriáját. Más vélekedések szerint a színészek az ún. normanapokon gyűltek össze a híres bükkfa körül, s egyik ilyen alkalommal adta át az ifjú Nyáry Pál Schodelnének a színház közönségdíját, egy ezüst sarlót. Schodelné visszavonulása után Nyáry Pálhoz költözött Nyáregyházára, és élete végéig ott élt.
Annak, hogy Nyáry önkezével vetett véget életének, köze lehetett ahhoz, hogy makacsul ragaszkodott elveihez, mindenekelőtt az 1861-es adómegtagadáshoz, aminek következtében súlyos anyagi körülmények közé került, végül teljesen eladósodott. Helyzetét kilátástalannak ítélhette, úgy érezhette, hogy élete ellehetetlenült. Megírta búcsúbeszédét nemzetéhez, és Pest legmagasabb épületéről, a Stein-ház tetejéről (ma Eötvös tér) levetette magát.
Élete utolsó szakaszában és a halálát követő emlékezésekben Nyáryt rendre a „Vasember” jelzővel illették, ily módon adózva jellemének szilárdsága előtt. Búcsúztatóján a korabeli beszámolók szerint tízezrek vettek részt. Síremléke Nyáregyházán a Nyáry Pál Pihenőparkban a gyönyörű platánsor végén található.
Nevét vette fel a nyáregyházi Nyáry Pál Általános Iskola és Alapfokú Zenei Iskola, az intézmény előtt áll Nyáry Pál és Schodelné Klein Rozália mellszobra. A főváros ötödik és huszadik kerületében utcát neveztek el róla. Nyáry legismertebb arcképét Barabás Miklós festő (1810–1898) örökítette meg.
