Budapesten a hatvanas-hetvenes években több helyen is épültek kísérleti lakóházak, kisebb kísérleti lakótelepek. Az óbudairól korábban már volt szó, most Budapest XXII. kerületébe látogatunk el, hogy megnézzük a fura kinézetű lakótornyokat. De mi is az a kísérleti lakótelep? A XV. kerületi blogot író Palotabarát vendégcikke következik.

Budafoki kísérleti lakótelep, az 1966-68-ban elkészült, Tenke Tibor által tervezett középmagas lakóházak (forrás: koos.hu). A kép a XV. kerületi blog egyik cikkében jelent meg.

Mielőtt a lényegre térnék, néhány mondat erejéig muszáj szólnom a lakótelepeket életrehívó okokról. Egyfelől mert meggyőződésem, hogy minden akkor válik érthetővé, ha megismerjük azt a társadalmi környezetet, időszakot amiben született, másfelől mert szeretném árnyalni a lakótelepekkel szemben kialakult meglehetősen borús általános képet. Nem akarom Ádámnál és Évánál kezdeni, de ismert tény, hogy az ipari forradalom, majd a technológia fejlődésének következményeként a XIX. század végétől egyre többen vándoroltak az iparilag fejlett régiókba, azokon belül pedig a nagyobb városokba. A felgyorsult fejlődés és az egyre nagyobb lakásigény nem a szocializmus alatt jelentkező probléma volt, hiszen a XIX.-XX. század fordulóján lendületesen gyarapodó Budapestnek, sőt az ország vezetőinek is jelentős próbatétel volt már. Az igyekezet a lakásínség csillapítására, a nyomornegyedek kialakulásának megelőzésére olyan ismert programokban öltött testet, mint az állami építésű kispesti Wekerle-telep, vagy a fővárosi (Bárczy-féle) kislakásépítési program, aminek egyik még ma is álló és viszonylag ismert eleme a Százados úti művésztelep.

A második világháború végéig a lakásínség alig csitult, s a lakhatási körülmények sem javultak számottevően, annak ellenére sem, hogy ez az az időszak, amikor a város belső területein beépíthető, parcellázható területeket is lassan ellepték a házak. Bár a világháború Budapest épületállományában okozott pusztítását szokás sötétebb tónussal ábrázolni, tény, hogy 1945-ig a fővárosi épületállománynak "csak" az öt százaléka pusztult el teljesen, ugyanakkor 75 százaléka ilyen-olyan fokú sérüléseket szenvedett. A politikai hatalomváltást követő erőltetett iparosítási és termelőszövetkezeti program még inkább Budapestre vonzotta a munkásokat, ami a világháború után épp eszmélő városban ismét súlyos helyzetet teremtett lakásfronton.

Az 1950-es évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzetből nincs más kiút, mint a tömeges, vagy ha úgy tetszik, ipari méretű lakásépítés. Ennek akkoriban még nem voltak meg a technológiai feltételei, de mint irányvonal meghatározta az építészeti-, sőt a közgondolkozást is a következő évtizedekre. Részben a politikai helyzet adta, hogy a szovjet típusú házgyári rendszert kellett itthon alkalmazni - bár gyorsan leszögezem, hogy Nyugat-Európa építészei is ebbe az irányba mozdultak, még ha ott nem öltött olyan méreteket a lakótelepépítési láz (a Larsen-Nielsen típusú, a Füredi utcai lakótelepet jellegzetessé tevő épületet például dán mérnökök tervezték). A szocialista realizmus - a "szocreál" - ettől a problémától egy majdnem teljesen független ideológiai-esztétikai irányzat volt, ami ráadásul az ötvenes évek második felére lecsengett, így ezt a gyakorta idekevert, vagy/és a lakótelepekkel összemosott fogalmat nyugodtan felejtsük el.

Mivel Magyarországon még nem volt kellő tapasztalat sem a házgyári elemek felhasználásában, sem a technológiában, de még az ilyen méretű lakótelepek kínálta életlehetőségekkel kapcsolatban sem, ezért elkezdtek úgynevezett kísérleti lakótelepeket építeni a fővárosban és vidéken is. Ezek a tényleg egyedi lakótelepek az előfutárai, prototípusai voltak a későbbi nagypaneles városrésznyi lakótelepeknek. Ráerősítve a gondolatmenet egy korábbi mondatára: ebben az időszakban egy társadalmi méreteket öltő lakhatási problémára kellett választ adnia az államnak, és nem sok választási lehetőség kínálkozott. Gondoljunk bele, hogy a Ratkó-korszak demográfiai robbanásának "gyümölcsei" - a Ratkó-gyerekek - akkor érték el a családalapítási korukat, amikor a legnagyobb lakótelep-építések zajlottak országszerte, vagyis az 1970-es években. És még egy adat: a hatvanas évek végére, hetvenes évek elejére alakult ki az a helyzet, hogy száz beadott lakásigénylésből évente négyet tudtak teljesíteni.

Az óbudai kísérleti lakótelep (épült: 1959-64) volt az első fővárosi lakásépítési kísérlet (korábban már aprólékosan beszámoltunk az épületekről) a budafoki kísérleti lakótelep pedig 1966 és 1975 között épült, szintén kísérleti céllal. Mind az óbudai, mind a budafoki kísérlet életrehívója - mint megbízó - az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) volt. A budafoki lakótelepet már a Tervezésfejlesztési és Típustervezési Intézetban (TTI) tervezték. Ez az iroda nem egyszerűen az egyike volt az állami tervezőintézeteknek, hanem kifejezetten abból a célból hozták létre 1961-ben, hogy a sokféle technológia közül kiválassza és továbbfejlessze a legideálisabbat, vagyis a tömeggyártáshoz a legoptimálisabbat, és hogy a kor szellemének megfelelő környezet teremtsen a telepen élőknek - legalábbis persze, ami ennek az építészeti részét illeti. Budafokon egy építészeti és egy életmód-kísérlet zajlott egyszerre. A kísérlet érdekessége, hogy a legmagasabb épületek nem paneles technológiával készültek, ám az egyik alacsonyabb, a nyugdíjasház nagyblokkos szerkezetű, vagyis építése, kinézete a panelére emlékeztet..


A három magasház és a szolgáltatóközpont makettje még 1964-ből, öt évvel a megépítésük előtt. (Forrás: Műszaki tervezés 1964/9.)

Tudni kell, hogy a tömeges lakásépítés számos keret közé szorított metódus volt. Így például abban az időben az egy lakótelepen létrehozható átlagos lakásméretet 52 négyzetméterben határozták meg, vagyis lehetett ugyan nagyobb lakásokat tervezni, de akkor annyi kisebb lakást is szükséges volt tervezni, hogy a lakótelep egészére vonatkozóan a statisztikai átlag ne haladja meg az 52 négyzetmétert. Ugyanígy elő volt írva az egy személyre jutó négyzetméterszám, a hálószobák minimális mérete, és számos más olyan adat, amik rettenetesen megkötötték az építészmérnökök kezét. Budafokon néhány előírás alól felmentést kaptak a tervezők, így például a wc-t külön lehetett helyezni a fürdőszobától (számos korabeli lakótelepen a wc egy helyiségben volt a fürdőszobával), illetve lehetett úgynevezett "fekhelymentes nappalit" tervezni, vagyis úgy gazdálkodni a szobák méretével, hogy a statisztikai átlag, az egy főre jutó négyzetméterszám is meglegyen, de lehessen nagyobb hálószobát és kisebb nappalit tervezni. A fentiek azonban csak példák a számos megkötés közül.


A Budafoki kísérleti lakótelep helyszínrajza (forrás: Csorba Tibor: Építési kísérletezések, kísérleti lakótelepek - Műszaki tervezés, 1972)

A budafoki kísérleti lakótelep (József Attila utcai lakótelep névre is hallgat) a XXII. kerületben, a Nagytétényi út (Háros vasútállomás vonala) fölötti hegyoldalra épült a József Attila, Dévény, Magasház, Vörös kereszt utcák fedik le. (Szemben az óbudai Vöröskereszt utcával, ami valóban a nemzetközi humanitárius szervezetről kapta a nevét, Budafokon egy vörös színű kőből készült kereszt volt a névadó, tehát úgy helyes, ha fittyet hányunk az utcatábláknak és különírjuk az utca nevét, a Magasház utca elnevezést pedig kifejezetten a lakótelep indukálta: az itt felhúzott tízemeletes épületek voltak a kerület első toronyházai.) A Nagytétényi úttól fölfelé haladva először az A, majd a D jelű épületek találhatók (ld. a fenti helyszínrajzon), melyek föld-, illetve egyszintes, sorház jellegű családi házas hangulatot keltő házsorok. Középtájon található a három tizenegy szintes magasház (M), amelyek közrefogják a szolgáltatóközpontot. Ettől jobbra helyezkedik el az óvoda és a bőlcsöde, balra lent pedig a nyugdíjasház. Még feljebb, a lakótelep lezárásaként láthatók a négyszintes, szakszervezeti üdülőkre hajazó lakóépületek (S).


A Budafoki kísérleti lakótelep D jelű épületei (Fejes Mária, 1972) hátulról. Az egyszintes lakások közel 90 négyzetméteresek voltak, a sorház jelleg és a sok zöld miatt kicsit olyanok, mint egy Balaton-parti kemping bungalói.

A kisebb, földszintes, sorház-jellegű épületekkel - melyek tervezője Fejes Mária Anna -, az építőanyagok és az építési technológia vonalán próbáltak ki újdonságokat. Így például a házak a helyszínen öntött betonból készültek, s a falban futó vezetékek a fal öntésekor kerültek a helyükre, vagyis utólagos vésésre nem volt szükség (hogy mennyire nem apróság ez, gondoljunk arra, hogy az építésznek előre ki kellett találni, hogy a televízió a lakás mely pontjára kerül majd, s az öntött falban épp ezen a helyen kellett az elektromos és az antennacsatlakozókat elhelyezni). A helyszínen a falba öntött vezeték megoldás később teret nyert a nagyobb lakótelepek építésénél is.


Az egyik felújított magasház jellegzetes homlokzata (Tenke Tibor 1966)

A nagyobb, tizenegy szintes lakóházak (tervező: Tenke Tibor) egyik technológiai újdonsága a csúszózaluzatos építési módozat volt. Ennek lényege Dr. Koppány Attila Épületszerkezettan könyve alapján, hogy a ház lakásainak alaprajzának megfelelő üreges zsaluzatot építenek, melyet szintenként töltenek fel betonnal, majd a zsaluzatot feljebb csúsztatják a következő szintre, ahol újra kiöntik a falakat. Ezzel a módszerrel ugyan több lakóházat is építettek, legismertebb a budafokin kívül talán az újpalotai víztorony-ház, de igazán a magas ipari épületek (kémények, silók, tornyok stb.) kapcsán használatos. Tenke egy későbbi cikkében meg is jegyzi, hogy a technológia a technikai berendezések fejletlensége miatt és a födémezés okán nem javasolt lakótornyok építésére. A csúszózsaluzatos mód esztétikai következménye a szűknek tűnő nyílászárók, tömör falfelületek megjelenése, illetve az, hogy a háznak nem kell szükségszerűen kockának lennie, lehetnek lekerekített elemek is benne - ezek nagyon szépen látszanak is a budafoki épületeken. De kísérletinek számított a beton összetétele is, amit a téli, különösen hideg időben végzett munkával kapcsolatban vizsgáltak, a beton szilárdulási képességét tesztelve - nyilván nem az építőmunkások legnagyobb örömére.


(A videó forrása)

A lakótelep egyben életmód-kísérlet is volt. Az 1960-as években a világon mindenütt napirenden volt a társadalmi szerepek átalakulása. Az emancipációs mozgalmak, a család struktúrájának átalakulása a fejlett országokban mindenütt észrevehető folyamat volt. Az akkori szocialista blokk egyes országaiban a nők otthoni szerepének a megváltoztatása volt a cél - egyfajta felszabadításként feltüntetve a hagyományos háziasszonyi szerep alól való felmentést. Annak ellenére, hogy az ideológiai háttér nyilván vitatható, a világ valóban átalakult azóta, s a nők szerepe is sokat változott. Az életmódkísérlet - ahogy a fenti videóból is kiderül - az úgynevezett "üzemeltetett lakás" megvalósítására vonatkozik. Eszerint a lakótelepen olyan szolgáltató intézményeket kell működtetni, amelyek a nők válláról leveszi a háztartásvezetés terheinek egy részét. Ilyen a ruhatisztító, a vendéglő, a közért, de idesorolhatók az egyébként is kötelezően létrehozandó óvodai-bölcsődei férőhelyek is.

A szolgáltatásokért "cserébe" Tenke kisebbre méretezte a konyhát, hiszen itt már legfeljebb a közértben vásárolt félkész ételek elkészítésére, esetleg a vendéglőből hozott ételek felmelegítésére lett volna szükség - legalábbis az elképzelés szerint. Szintén csökkenthető a fürdőszoba mérete, hiszen nem kell azzal számolni, hogy egy mosógépnek, centrifugának helyet szorítsanak, ha a házak közé épített szolgáltatókombinát ruhatisztítója elvégzi ezt a feladatot is. Kamra helyett - hiszen az élelmiszerek a közértből könnyen beszerezhetők voltak - a hűtőszekrény elhelyezésére fordítottak figyelmet. Az ezektől a helyiségektől elvett alapterületet a szobák megnagyobbítására fordíthatta a tervező. Bevallom, én ma is irigylem az "áthelyezhető válaszfal" funkciót, vagyis azt, hogy a két szoba közt húzódó fal eltolható volt, így az egyik szobát megnagyobbítva (értelemszerűen a másik szoba méretének csökkentésével) teret lehet nyerni. Ez vendégség, családi összejövetelek esetén óriási lehetőség a lakótér átalakítására.

Ez az életmódkísérlet akkor nem vált be. A kis házak tervezője, Fejes Mária részvételével, néhány évvel a lakótelep átadása után a tervezőgárda visszament a lakótelepre. A lakók háborogtak a kis konyha miatt, és nem jártak a vendéglőbe. De más furcsaságokra is fény derült, amik az emberi együttélés kereteit feszegették. Voltak, akik a leselejtezett tárgyaikat egyszerűen ledobták az emeletről - a szolgáltatóház tetején gyűltek az odahajított lomok. Egy ízben pedig komoly vizsgálat folyt a ház csatornacsöveivel kapcsolatban, mivel azok rendszeresen eldugultak. Eleinte kivitelezési problémára gyanakodtak, s mikor ezt kizárták, a tervezési hiba merült fel lehetőségként. Nehezen derült ki, hogy az egyik lakó tyúkot tartott a fürdőkádban, és a szárnyas tollazata, elesége és a piszka volt az, ami rendszeresen eldugította a szennyvízlefolyót.

De más újdonságok is voltak ebben az épületben. Ma már természetes, de legalábbis ismert dolgoktól van szó, ám a hatvanas években a szemétledobó kiépítése egy akkoriban formálódó közegészségügyi előírás, a szőnyegpadló, a süllyesztett konnektor vagy a közel 360 fokban elforgatható, így könnyebben tisztítható billenőablak pedig "szakipari újdonság" volt. De egy akkoriban megjelent szakcikk az újdonságok közé sorolta a teherliftet és a kaputelefont is. Kivitelezési hiba miatt viszont nem volt sikeres a hőszigetelés, két magasházat a megépítésük után Dryvit-burkolattal kellett ellátni.


Jobb oldalon előtérben az egyik 'S5' (Svastits-Borostyánkői 1969), hattérben balra a többi 'S' jelű épület (Vágó-Ferenczy 1969) 1973-ban (forrás: Fortepan, VÁTI Dokumentációs Központ)

A lakótelepet a Dévényi út felé lezáró öt darab négyemeletes lakóházat - bár egységesnek tűnnek - többen tervezték. Svastits Géza, Borostyánkői Mátyás munkája az úgynevezett S5 jelű épület. Itt a kísérlet elsősorban az úgynevezett alagútzsalus technológia alkalmazásával kapcsolatban zajlott. A Budapesti Lakásépítő Vállalat (Bulav) mérnökei hosszas vizsgálódás után egy francia alagútzsalus technológiát vásároltak meg, az ezzel végzett házépítés prototípusai ezek az épületek. Az épületek fűtése is újdonságnak számított, a mennyezetre szerelt szintén francia Crittall cég sugárzó fűtőtestét tesztelték itt. Az első évben azonban a beszabályozatlanság miatt aránytalanul magas lett a fűtési költség. A többi S jelű épület Vágó Árpád és Ferenczy Béla tervezése. Itt is voltak újdonságok: mozaikparketta és PVC-padló váltakozott a lakások padlózatának burkolóanyagaként, a fűtést földgázüzemű kazán biztosította és itt volt először vízóra a meleg víz fogyasztás mérésére (1969-ben!). A mozaikparketta utóbb sorozatgyártásra alkalmatlannak bizonyult.


Nyugdíjasház (Spiró Éva, 1968) a Budafoki kísérleti lakótelepen. Az épület innen két, a dobtetőről már csak egy emeletes. Az előtérben Gádor Magda 1983-ban készült díszkútja.

A Nyugdíjasház (öregek háza) a lakóterves Spiró Éva tervezésében 1968-ra készült el. Akkoriban formálódott egy elképzelés arról, hogy az újonnan épült lakótelepeken a szokásos bőlcsöde / óvoda / iskola építés mellett nyugdíjasházakat is hozzanak létre. Ebből azonban nem lett előírás, csak ajánlásként fogalmazódott meg a lakótelepek tervezői felé. A lakótelepi öregek otthona úgy fest, mintha egyemeletes panelház lenne, holott kohósalak nagyblokkos szerkezetű, építése azonban hasonlított a panelházak összeszereléséhez. Ez is izgalmas épület, egy domboldalra épült szinteltolással, így a domb tetejéről úgy néz ki, mintha egy egyemeletes panelház lenne.


A szolgáltatóépület a bezárt vendéglővel a magasházak árnyékában

1968-ra lett kész a szolgáltatóház, mely üzleteinek egy része az életmódkísérlet miatt előre determinált volt. A közért (akkori nevén: Szuperett áruház), a Patyolat (ruhatisztító), orvosi rendelő, étterem és klubhelyiség, konyhaüzem, Gelka-szerviz és még egy alagsori parkoló is helyet kapott itt. Mára sok szolgáltatóegység bezárt, nincs már vendéglő és ruhatisztító, de még működik az orvosi rendelő és a közért is. Az óvoda és a bölcsőde 1972-re lett kész. Érdekesség, hogy bár a rendszerváltást követően a város óvodái közül sok bezárt, a kísérleti lakótelepé épp ellenkezőleg: kicsinek bizonyult. Ma az egyik magasház első emeletére is járnak ovisok, mert kinőtték az eredeti óvodaépületet.

A lakótelepre az építést követően tanácsi lakásokba költözhettek az új lakók. Mára valamennyi épület társasházzá alakult, van, amelyik sikeresebb, van, amelyik kevésbé. A magasházakat láthatóan karbantartják, egyikük fel lett újítva nyílászárócserével, hőszigeteléssel. A földszintes sorházak egyikét sátortetővel látták el, a lapostető szigetelése közel fél évszázados volt, elöregedett, a lakók ezt tartották jónak. A négyemeletesek közül van, ahol már túl vannak a teljes nyílászárócserén, másutt csak a lépcsőház szigeteléséig jutottak. Érdekesen alakult a fűtés sorsa is: még a rendszerváltás előtt megjelent a lakótelepen a távfűtés. Akkor ez tűnt jó választásnak, így a lakók átálltak erre. A '90-es években azonban már többen sokallták a számlákat, néhány ház visszaállt a saját kazános központi fűtésre.

Laikusok számára néha érdektelennek tűnő technológiai, szakipari kísérletek mellett - melyek közül több is bevált, s teret nyert a későbbi lakótelep-építések tervezésénél -, kiemelkedik az életmódkísérlet, amely azonban akkor megbukott. A budafoki lakótelepnek nincs akkora híre, irodalma mint az óbudainak. Míg az óbudai lakótelepen a tömeges lakásépítés egyfajta alternatívájára próbáltak példát találni, Budafokon az irány már a nagypaneles eljárás felé mutatott.



Az a tény, hogy egyáltalán lehetett életmódkísérletet folytatni (annak eredményétől függetlenül) az építészek igyekezetét mutatja, hogy emberibb, élhetőbb lakótelepek épülhessenek. Ugyanezt, vagyis az élhetőséget célozta a "játék" a négyzetméterekkel: a szobák nagyobbítása, a válaszfal mozgathatósága mind a méltóbb lakhatási feltételek megteremtését célozták. Érdekes alátámasztása ennek a gondolatnak Pomsár János - az óbudai lakótelep egyik építészének - rövid írása, ami a budafoki lakótelep átadása után jelent meg, és finoman jelzi, hogy ezt a kísérletet nem tartja nagyléptékűnek, hogy ezeket a megoldásokat túl egyedinek látja ahhoz, hogy tömegesen alkalmazni lehessen. Szavaiból kiderül: sokkal jelentősebb változásra van szükség a tömeges lakásépítéssel kapcsolatos mentalitásban ahhoz, hogy lakhatóbb telepeket lehessen építeni.

Minden be nem vált koncepció és kevésbé sikeres ipari megoldás ellenére Tenke Tibor munkáját 1967-ben az építész szakma legnagyobb elismerésével, Ybl Miklós-díjjal jutalmazták. Az indoklás szerint "az új társadalmi formákat kielégítő lakókomplexumok tervezéséért" érdemelte ki a díjat. A méltatás megemlékezik arról, hogy a lakások funkcionális fejlesztése, új épülettípusok kialakítása és az építési módszerek fejlesztése volt a kísérleti lakótelep felépítésének célja. Való igaz: a kalandos sorsú, katonatisztből lett tehetséges építészmérnök Tenke élete küzdelmek és kényszerű kompromisszumok sorozata volt a szocialista tervgazdálkodás szabályai szerint előírt négyzetméterszámok növeléséért, lakhatóbb lakásokért, élhetőbb lakótelepekért.

Források:
Fejes Mária építészmérnök szíves közlése
Schéry Gábor (szerk.): Évek, művek, alkotók (Építésügyi Tájékoztatási Központ Budapest, 1995)
Csorba Tibor: Építési kísérletezések - kísérleti lakótelepek (Műszaki tervezés, 1972. 1. sz.)
Tenke Tibor: Budafoki kísérleti lakótelep középmagas öntöttház (Műszaki tervezés, 1964. (4. évf.) 9. sz.)
Pomsár János: Budafoki kísérleti lakótelep (Magyar Építőművészet, 1966. 4. sz.)
Svastits Géza: Öntött-panel vegyes építési rendszerek a Budapesti Lakásépítő Vállalatnál (Magyar Építőipar 1970. (XIX. évf.) 7. sz)
dr. Babura László (rendező): A budafoki kísérleti lakótelep - kisfilm (Építésügyi Minisztérium Műszaki Filmszolgálata, 1969)
Dr. Koppány Attila: Épületszerkezettan
Koós Miklós: Közelmúlt építéstechnikái | csúszózsalus házak (koos.hu 2011. május. 11.)
http://koos.hu/2011/05/11/regvolt-epitestechnika-csuszozsalus-lakohazak/


A Fővárosi Blog az alábbi helyeken is elérhető: