"Színházat azért építenek, hogy elégjen"

Ma 200 éve, hogy 1812-ben fényes ünnepségek keretében, hivatalosan is megnyitotta kapuit a pesti Királyi Városi Színház, vagyis ahogy később elnevezték – megkülönböztetve a magyar nyelvű színtől – a pesti Német Színház az egykori Színház, majd Gizella, ma Vörösmarty téren. Ez volt Pest első kőszínháza! A korabeli Közép- és Kelet-Európa legnagyobb és egyik legimpozánsabb középületének sorsa meglehetősen viszontagságos volt, építése pedig szokatlan helyzetet és bonyodalmakat generált.


(Kép: http://erkel.oszk.hu)

Már évtizedekkel korábban, II. József idejében is felmerült egy azonos funkciójú épület ötlete, amely egészen a tervekig, sőt a kivitelezés megszervezéséig is eljutott, a szűkös anyagiak miatt az építkezés azonban mégsem indulhatott meg. József nádor 1806-ban aztán az évtizedek óta tartó huzavonát megelégelte és a komplexum megtervezésével Johann Aman (1765-1834) bécsi építészt bízta meg, aki 1807-re el is készítette az épülettömb – a színház, illetve a Duna irányából csatlakozó Vigadó (a "Redoute") – terveit. Az alapkövet 1808 tavaszán tette le a nádor, de csakhamar kiderült, hogy a folytonos anyagi nehézségek (napóleoni háborúk, az osztrák államcsőd, devalváció) teljesen ellehetetlenítették a Vigadó építését, így annak kivitelezését ideiglenesen leállították (ez egyéb más okokból kifolyólag is két évtizedet jelentett). Megemlítendő, hogy miközben Bécs anyagi támogatása nélkül folyt a színház építése, addig a magyar színjátszásnak nem volt rendes otthona. Ők már a 18. század végétől össze-vissza, mindenféle ideiglenes kulipintyókban voltak kénytelen előadásokat tartani, s a Német Színház megnyitásával ez a helyzet csak annyiban változott, hogy a hazai társulat a német színjátszás 1774-től elfoglalt ideiglenes helyére, az egykori 500 főt befogadó Rondellába tudott költözni (de ennek legalább jó volt az akusztikája, nem úgy, mint az épülő színháznak később). A rondellát 1815-ben lebontották, az önálló pesti magyar nyelvű színjátszás épülete pedig csak 1837-ben - épp 175 éve - nyitotta meg kapuit a mai Astoriához közel (addig a Német Színházban a magyar színtársulat díszmagyaros tagjai – ha nem voltak hajlandók németül előadni – legfeljebb statisztálhattak).


Kép: Egykor.hu

Az építkezés nem haladt könnyen, pláne nem gyorsan. Az 1808-as számítások szerint 1810-re a színháznak már állnia kellett volna, ám részint a fenti okok, részint pedig az akkor még szabályozatlan és kiépített rakpart nélküli Duna folytonos áradása meghiúsította ezt. Volt még egy oka a csúszásnak, mégpedig Johann Aman. Az építkezés ugyanis ez esetben úgy folyt, hogy a kivitelezést a fiatal pesti Pollack Mihályra (1773-1855) bízták, miközben Aman a császárvárosból, zömében levelezés útján instruálta és felügyelte az építkezést. Ez most sem menne gond nélkül, hát még akkoriban! Gondolhatnánk, hogy a bécsi építész a pesti színház sorsát, mint "kiemelt beruházást", prioritásként kezelte, s ez talán a legelején így is volt, de a későbbiekben gyökeresen megváltozott. Ennek pontos okait nem tudjuk, de az biztos, hogy Aman valamikor az építkezés félideje körül csúnyán összerúgta a port Pollackkal. A fiatal és ambiciózus mester - aki egyebek mellett később a Nemzeti Múzeumot is megtervezte - az építkezés helyszínén nyilván jobban átlátta a kivitelezés nehézségeit, s nem is késlekedett ez ügyben egynéhány javaslatának hangot adni. Úgy tűnik azonban, hogy Aman nem kimondottan díjazta ezt a fajta kéretlen buzgalmat, terhessé kezdett neki válni, s egyre kevésbé viselte jól. Bár a legelején még töretlen bizalmáról biztosította Pollackot a későbbiekben ez átcsapott bizalmatlanságba, majd irigységbe. Amúgy sem különösebben rajongott a Pestre való utazásért - hiába fizették útját, kapott napidíjat, kényelmes lakosztályt és lesték minden óhaját (mindezzel persze a pesti magisztrátus kasszáját megterhelve) - későbbiekben ez szinte az utálat szintjére süllyedt. Többszöri könyörgés árán, s csak nagy nehezen határozta el magát egy-egy útra, rövid pesti tartózkodásai alkalmával pedig inkább, mint valami gyarmati építkezést koordinálta a munkákat, s szinte csak tiszteletdíjával törődött... no meg az elvégzett munka nem épp jóindulatú megbírálásával. A munkálatok végére Pollackkal egyébként annyira elmérgesedett a viszonya, hogy a színházról megjelent írásában, a közreműködő művészek listájában – meglehetős kicsinyes bosszú gyanánt – utolsóként említette, holott szerepe alapvető fontosságú volt. De nem elég ez, még degradálta is az által, hogy szerepét úgy szűkítette be, mint aki csak a kőműves munkákra ügyelt, miközben a legelső helyen a főként adminisztratív feladatokat kapó Hild Vince építészt említi, egekig magasztalva őt. A második forduló azonban még hátra volt! Ez pedig a Redout épülete, melynél Aman igazán kimutathatta foga fehérjét, így nem véletlen, hogy több mint 20 évig állt az építkezés (végül 1829-1833 között épült csak fel, ám 1849-ben Hentzi ágyúi annyira megrongálták, hogy később le kellett bontani). A probléma elsősorban az volt, hogy az akkor már működő Szépítő Bizottmány, élén a nádorral, egyre inkább ki akarta venni Aman a kezéből az építkezés irányítását és felügyeletét. Ennek legvalószínűbb oka az lehetett, hogy az építész magatartása, valamint a felügyelés nehézkessége miatt irányában a bizalom időközben jelentősen megcsappant, míg a kivitelezéssel jeleskedő, sokkal szimpatikusabb - és lássuk be, tehetségesebb - Pollack irányában egyidejűleg megnőtt (hogy a részéről a fúrás mennyire volt erős, azt nem tudjuk). Ennek az évekig húzódó bonyolult és intrikáktól sem mentes folyamatnak a vége az lett, amitől Aman kisebb agyvérzést kaphatott: a Vigadó épületét kivették kezéből, s felépítésével Pollackot bízták meg (emiatt aztán óriási összegre akarta a Bizottmányt perelni, de végül az elhallgatásáért cserébe megelégedett egy kisebb vagyonnal).

Kép: erkel.oszk.hu

Több mint két évtizednyi aktatologatás után és négyévnyi megfeszített munka gyümölcseként 1812. február 9-én végre megnyitotta kapuit a színház. Ez alkalomra az akkori ünnepelt színházi költő-királyt, August von Kotzebue-t kérték fel alkalmi darab megírására, a nyitóelőadás alkalmával felcsendülő elő- és utójáték megzenésítését pedig Beethoven vállalta, ezek: „Ungarns erster Wohltäter” más néven István a király nyitány op. 117. (a későbbi rockopera nyitánya is egyben) és a „Die Ruinen von Athen” op. 113. „Kényes volt, fényes volt, aranyozása ragyogott, világítása káprázatot varázsolt, felszerelésében sem volt hiány, csak éppen - német színház volt” – írta róla Lestyán Sándor, az egykori Budapest lap szerkesztője több mint száz évvel az épület megnyitása után. Írása összefoglalja mindazt, amit egy külső szemlélő láthatott, azonban a teljes képhez a belbecs is hozzátartozik, s ha ezt is nézzük, könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a király ha meztelen nem is volt, de erősen alulöltözött biztosan. A megnyitó csillogása, a csodálatos zeneművek ugyanis csak a ideig-óráig tompították el azokat a gondokat és aggályokat, melyekkel az épület szinte a kezdetektől fogva küszködött. Hiába a neves képzőművészek, akadémiai tanárok egész sora, ezek nem garantálhatták az épület sikeres külső-belső megjelenését, illetve ez utóbbi esetben a célnak való megfelelőségét. Valószínűleg a kor emberének véleményét Paget János (John Paget) fogalmazta meg a legtömörebben és legtalálóbban: „az épület komor látványt nyújt és rossz az akusztikája is”. A nem túl szerencsés külsőnél már csak a belső kapott keményebb és több kritikát. Így pl. a színház sötétsége, a repceolaj lámpások és a nyitott árnyékszékek által keltett szagok sokaknál verték ki a biztosítékot, s a felfokozott kedélyeket aligha hűtötte le téli időszakban a fűtés elégtelensége miatti dermesztő hideg és a huzat (hideg időben a nézők hosszú éveken át nagykabátban voltak kénytelen a kényelmetlen üléseken feszengeniük). Bár nem Aman hibája, de ehhez még hozzájött, hogy az egész környék leginkább egy atomrobbantás utáni posztapokaliptikus tájra emlékeztetett. Köztisztaság nem nagyon létezett, ha esett, akkor minden tiszta sár lett, minden más esetben szállt a por (a kikövezés hiánya ekkoriban egész Pestre jellemző volt), esténként meg rablók és köveket dobálgató suhancok borzolták az előadásokból hazafele tartó jámbor polgárok idegeit, mert a téren ekkoriban három, faoszlopra erősített olajmécses volt hivatott közvilágítás lenni (a hangulatot csak a Színház melletti Magyar Király Fogadó, illetve a Fischer-féle Hébe névre keresztelt „tsinos fagylalda” javította). A tér fenti fogyatékosságait természetesen nem lehet Aman számlájára írni, viszont az épület ki- és bejáratainak elégtelenségéből, valamint a kocsisok és a gyalogos tömeg egy helyütt való rossz elosztásából jelentkező káoszt és ricsajt már annál inkább. Nem véletlen, hogy a korabeli Pestről és Budáról is részletes leírást közlő, inkább a szépet és jót kiemelő Franz Schams is megjegyzi, hogy ez a fajta "újszerű látványosság Pesten félig-meddig a tűzvészhez hasonlatos lármával jár". A legtöbb kritikát azonban a színházi akusztika kapta, ami annyira rossz lehetett, hogy Schams kénytelen volt elhagyni finomkodó stílusát, és kerek-perec leírni, hogy "részben saját tapasztalatomra, részben az általános szóbeszédre támaszkodva meg kell, hogy mondjam, hogy e színházban a színészeket nem jól érteni". Különösen azért voltak kínosak ezek a kritikák, mert Aman – saját bevallása szerint – rengeteget foglalkozott az akusztika kérdésével, melyről egy korrekt tanulmányt is írt, s alkotását nem kevéssé magasztalva mindenhol kihangsúlyozta, hogy ő bizony a "régiek tanítása szerint" járt el. Ez persze lehet, csak éppen az eredményen nem látszott meg. Nem véletlen, hogy számos vicces anekdota született ezzel kapcsolatban. Így pl. azé a hölggyé, aki az előadás végeztével azt mondta, hogy "a kis fiúk és lányok egész jól játszottak, csak nagy kár, hogy nem beszéltek semmit". Aman egészen 1819-ig nyelte a fenti és annál durvább kritikákat és élcelődéseket, majd tollat ragadott. A megjelent cikkében a problémák fő okozójaként az épület befejezetlenségét nevezte meg. Tudniillik a Redout – aminek építése akkor már vagy egy évtizede az alapfalak szintjén megállt – mintegy hangfogóként funkcionált volna, s ő bizony ezzel számolt a tervezéskor. Ez az épület viszont még nem áll, s ennek hiánya okozza a huzatot és a hideget is, mivel az akkori ideiglenes lezárás a budai hegyekről lezúduló szelet nem fogta fel jól (a Vigadó felépítése később valóban enyhített az akusztikai gondokon és a hidegen). Egyébként pedig telt színházzal kalkulált, hiszen az másképpen rezonál, mint az üres vagy a félig üres. Csakhogy ritkán volt teltház, hiszen hogy tölthetné meg az akkori Pest a 3500 férőhelyet rendszeresen, ha a budaiak a jóval kisebb Várszínházat is gyéren látogatják? Különösen télvíz idején, mikor is a hajóhíd felszedése a budai és pesti közönséget akár hónapokig is elszakította egymástól (ezen csak a Lánchíd 1849. évi megnyitása segített). Természetesen a vezetőség mindent megtett, hogy a nézőszámot gyarapítsa: meghívták a korszak több nevesebb színjátszóját, karmesterét, zenekarát és a magyar lakosság "megszelídítésére" olyan trükköket is bevetettek, mint a németnyelvű előadásokban fel-felcsendülő magyar nyelvű dalok, köszöntők, stófák meghonosítása (egyébként magyar vonatkozású műveket is előadtak, igaz, német nyelven). Sőt, a nemzeti érzelem addig elmehetett, hogy a Hunyadi János című oratóriumot magyar szöveggel adták elő ezzel is mintegy demonstrálva a magyar nyelvű előadások mellett. Kétség kívül jó húzás volt 1823-ban meghívni a 19. század Fedák Sáriját, a korai magyar színészet kimagasló alakját, Déryné Széppataki Rózát, s ugyan ez évben Liszt Ferencet is. Míg azonban ők vendégművészekként léptek a színpadra, addig Erkel éveken át volt a színház karnagya, igaz, nem kifejezetten szívesen, hiszen nemzeti érzelmeivel nehezen tudta összeegyeztetni az intézményt (a pesti Magyar Színház művészeihez a megnyitás után azonnal, feltétel nélkül, a csekélyebb fizetés ellenére is csatlakozott). A műsorprogram állandó szereplői voltak Shakespeare, Schiller és Goethe művei, de játszották a korban divatos lovagdrámákat is, a zenei repertoárt pedig többek között Rossini és Mozart adták.


Kép: Egykor.hu

Teltek az évek és az épületet bár lassan megszokták a pestiek, de sosem vált népszerűvé, s a szabadságharc közeledtével egyre inkább a Habsburg elnyomás egyik szimbólumát látták benne. Így aztán amikor szinte napra pontosan 35 évvel a megnyitása után, 1847. február 2-án hajnalban lángok csaptak fel az addigra már nagyjából teljesen kiürült Német Színház tetején, nem volt különösebben sürgős annak oltása. Egy korabeli urban legend szerint Petőfi - aki akkoriban a közelben (a mai Kossuth Lajos utcában) lakott - a színház égésének hírére nem zavartatta különösebben magát, a másik oldalára fordult és a bajusza alatt csak ennyit bökött oda: "Édes barátom, sorsát senki el nem kerülheti. Színházat azért építenek, hogy elégjen; esernyőt azért veszünk, hogy ellopják. Ez a rendeltetés dolga." Azzal nyugodtan aludt tovább. A tűz pontos oka nem ismeretes. Jóllehet 1847-ben már puskaporos volt a levegő Pest utcáin, mégsem valószínű, hogy szándékos gyújtogatásról lehetett szó. A korabeli sajtó zöme azon a véleményen volt, hogy alighanem az utolsó előadás után egy "eltévedt röppentyű" okozhatta a tüzet, de nincs kizárva a néhány hónappal korábban beszerelt új fűtőberendezés meghibásodása vagy gondatlan karbantartása sem (ekkoriban egyébként nem voltak ritkák a színházi tűzesetek - lásd Petőfi reakcióját is -, hiszen nem csak a pirotechnikai eszközök voltak tűzveszélyesek, de a puszta világítás is). A tragédia után azonnal gyűjtés indult, és sebtiben pályázatot írtak ki az új színház épületére, ám a szabadságharc és az azt követő események az épület újbóli felépítését meghiúsították. A katasztrófát követően szinte csak az oldalfalak maradtak meg, a könyvtáron és jelmeztáron kívül minden egyéb a tűz martalékává vált. A Bach-korszakban a romos épületet ideiglenes tetővel fedték le és iskolaként funkcionált, később az 1860-as években egy rövid ideig vásárcsarnokként is működött. Aztán az áldatlan állapotokat felszámolták, s 1873-ban a telken Linzbauer István tervei szerint felépült az impozáns Haas-palota, amit az 50-as évek második felében a második világháború okozta sérülések miatt bontottak le. Helyébe a tér hangulatától nem kicsit elütő, fájdalmas szocreál épületet húztak fel 1971-re, majd 2005-ben ezt lebontva épült fel a mai napig is látható nem kevésbé vérfagyasztó üveg-acél homlokzatú irodaház. Maga a német színjátszás legközelebb csak 1853-ban tudott a saját - fából készült - színházában előadást tartani az akkori Újvásár (ma Erzsébet) téren, de ezt az épületet 1870-ben lebontották, mert a megelőző évben a Gyapjú (ma Báthory) utcában újat emeltek. A sors fintora, hogy 1889. december 20-án az utolsó német színház is a tűz martalékává vált.

A színház épületéről csupán a főhomlokzat néhány szobra menekült meg, egészen pontosan a négy múzsa alakja, valamint a fölöttük lévő komédia-tragédia maszkjával díszített konzolok. Az előbbiek állítólag a második világháborús bombázásoknak váltak áldozatává, az egykori Székesfővárosi Múzeum (mai Olof Palme-ház) előtt (megjegyezendő, hogy kicsit talán túl sok köztéri szobrunk ment így tönkre, gondoljunk csak az ún. "Nagy" Kristóf szobrára, ami a pesti Városháza udvarában kapott állítólagos bombatalálatot, de megemlíthetnénk a Ferenciek terei Danaidák kútjának eredeti alakjait is). Sajnálatos, hogy a korszak Közép-európai mércével mért egyik legnagyobb és legszebb épületéből - 200 évvel annak ünnepélyes megnyitása után, mintegy mementóként - mára már csak azok a kőkonzolok maradtak meg, melyek a színház főhomlokzatán az egykori Színház teret nézték három és fél évtizedig.

- Szerdahelyi Márk cikke


Tetszett a cikk? Kövess Facebookon is!