Egykor az Esterházyak birtokolták, a háború után egyedi homlokzati felújításával keltette fel a szakma figyelmét a Tárnok utca 7. alatti lakóház.

A mai épület helyén már a 14. században is állt egy, az esztergomi Corpus Christi kápolna tulajdonát képező ház. A ház az 1526. évi tűzvészben pusztulhatott el, egy két évvel későbbi oklevél már romosként hivatkozik rá. Akkor Milanói Miklós kőművesmester, budai polgár tulajdona lett.

A ház legrégibb részét a földszinti utcai traktus három egymás melletti dongaboltozata képezi, középen a kapualjjal, jobbra és balra egy-egy helyiséggel. Egy-egy ablak feletti áthidalás falmaradványát leszámítva a középkori ablaknyílások már nem rekonstruálhatók. Budavár 1686-os ostroma során a középkori ház emeleti része bizonyosan elpusztult, ilyen maradványok nem voltak már fellelhetők. 1696-ban még romosként említik a házat, az ostrom utáni, barokk stílusú újjáépítés itt csak több évtizedes késedelemmel, a 18. század első felében történt meg, pontos évszám híján erre csak a feltárt maradványokból lehetett következtetni. Azt tudjuk, hogy 1722-ben Aichmayr Gáspár pesti serfőzőmester vette meg, és építtette fel az udvari szárny egy részét. Az emeleti rész csak a század második felében készült el.

Hogy milyen lehetett a barokk újjáépítés, arról megint csak nincs pontos adat. A barokk díszítményeket ugyanis a 19. század közepén levésték, csak a falmaradványokból lehetett visszakövetkeztetni arra, hogy lefelé keskenyedő, lizénás (falsávos), váll- és osztópárkányos, öttengelyes homlokzata volt. Akkor klasszicista-romantikus stílusban építették át, az új kor új szellemének jegyében. Ennek ma is látható maradványa a kapu és annak kőkerete. A kapu két oldalán akkor még üzlethelyiségek is voltak, félköríves záródású, a kapu felett lunettával díszített kialakítással.

1842-től Persa István banktisztviselő, 1847-től Eisendle Tamás pékmester tulajdonolta a házat. Ő lehetett az, aki az udvari oldalszárnyak lebontásával ismét két különálló épületre bontotta a telek elrendezését. 1854-92 között id. Bruckner Antal tulajdonolta a házat nejével, tőlük örökösödés útján jutott Hofhauser Ödönhöz.

1903-ban a ház tulajdonost váltott, az Esterházy hitbizomány tulajdona lett. 1904 és 1908 között a szomszédos, 9. számú házzal egybenyitották – ez is része volt annak a nagy átalakításnak, amelynek során a 7-9-11-13. számú házakból az arisztokrata család budavári palotája jött létre. (Erről ld. még az előző lapszámban!) Ezt az átalakítást Sturm Károly építőmester tervezte. Ennek során a párkányokat levésték, az üzlethelyiségeket felszámolták, és a kapu és kapukeret meghagyása mellett új, eklektikus stílusú homlokzatot adtak a háznak.

A Tárnok utca 7. 1941-92 körüli felvételen (forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény)

Az 1944-45 évi ostrom során a ház súlyosan megsérült: a kapualjtól balra eső épületrész emelete teljesen megsemmisült, és a földszintje is romossá vált.

A helyreállítás 1962-ben kezdődött, a tervező Budai Aurél (BUVÁTI), a kivitelező a Fővárosi I. sz. Építőipari Vállalat volt. A felújítást a romok feltárása és a falak kutatása előzte meg. Ezek eredményei komoly dilemma elé állították a tervezőt. A feltárások ugyanis a különböző korok különböző díszítményeinek nyomait tárták fel: középkori, barokk, klasszicista és eklektikus maradványokra is leltek. Mit állítsanak helyre?

Több ötlet is felmerült:

1. Teljes barokk rekonstrukció: a lizénák, párkányok, nyílászárók helyei hitelesen meghatározhatók voltak, de a barokk kori kapu már nem volt ismert, ahogy a barokk kori díszítmények is csak más várbeli példák átmásolásával lehettek volna helyreállíthatók. Ez viszont nyilvánvalóan hamis lett volna, azaz egy olyan barokk homlokzat született volna meg, ami korábban nem létezett. Pedig ez a korszak volt a leghosszabb a ház életében.

2. Klasszicista-romantikus rekonstrukció: a megmaradt kapu kétségkívül segítette volna ennek a korszaknak a rekonstruálását, de ebben az esetben is a hiányzó, fenn nem maradt részletek hiánya, megfelelő dokumentáció híján el kellett vetni a helyreállítást, mert az hitelesen nem lett volna elvégezhető. Ellene szólt az is, hogy ez a stílus mindössze egy fél évszázadon át volt itt jelen, nem ez volt a ház legmeghatározóbb korszaka.

3. Eklektikus rekonstrukció: Erről már volt néhány fényképfelvétel, és épület maradványok is segítették volna ezt a megoldást. Mivel azonban a Várnegyedre egyáltalán nem volt jellemző a 20. századi homlokzatok helyreállítása, ezt a megoldást is elvetették.

4. Modern homlokzat: mivel az épület kb. egyharmadát a háború után újra fel kellett építeni, egy modern homlokzat kialakításának lehetőségét is megvizsgálták. Azonban az épület tömege, a nagy beltéri magasság, a nyílászárók (különösen a kapu) mérete és formája éles kontrasztba került volna egy akkori modern homlokzati formálással.

5. Az összes feltárt leleteket felvonultató homlokzat: Léteztek a vári házak felújításánál olyan törekvések is, hogy különböző korszakok feltárt részleteit egyben mutassák be a helyreállításkor. Itt azonban az egyes elemek önmagukban nem képeztek jelentős értéket, ráadásul a különböző korok stíluselemeinek keverése a homlokzaton itt nagyon disszonáns hatást keltett volna, így – szemben például az Úri utca 13.-mal – ezt a megoldást is elvetették.

Így tehát az épület helyreállításánál a tervezők azzal szembesültek, hogy igazából egyik korszak sem emelhető ki egyedüliként, és nincs olyan, máshol sikerrel alkalmazott helyreállítási elv, ami ennél az épületnél is jó támpontokat adna. A vizsgálatok csak arra mutattak rá, hogy a barokk korszak volt a legmeghatározóbb, legdíszesebb időszak, és hogy a kapu és kőkerete az, ami a legjobb állapotban megőrződött. De a barokk architektúrát levésték, csak a helye, a körvonalai voltak a homlokzat kutatásánál feltárhatók, a pontos mintázatok, alkalmazott díszítőelemek már nem.

A homlokzat 2022-ben (a szerző felvétele)

Ez nyitotta meg végül az alkalmazott megoldás felé az utat. A homlokzat síkjába úgymond belegravírozták, szinte rajzfilmszerűen, vonalakkal mutatták be a barokk kori homlokzat elemeinek körvonalait. Ez a tervező érvelése szerint a múzeumokban is gyakran alkalmazott megoldás, ahol például egy műtárgy hiányzó részleteit a műtárgy mögé berajzolva utalnak arra, hogy milyen formájú lehetett az eredeti tárgy. 3 cm széles, 1 cm mély vájatokkal került fel a vonalazás. Ezek oldala is a homlokzattal azonos, világos színű festést kapott, csupán a bemélyedések kaptak sötétebb színezést. Ezzel a sgraffito technikához hasonló eredmény született.

Budai Aurél így értékelte ezt a helyreállítást a Műemlékvédelem c. folyóiratban 1963-ban: „Az elkészült homlokzati kialakítás egy sajátosan egyéni, helyi probléma korszerű műemlék helyreállítási elvek és esztétikai igények alapján történő megoldásának egyedi esete és természetszerűleg nem képezheti a műemlék-helyreállítások módszerének általánosságban követendő példáját. Tekintettel azonban arra, hogy a gazdag barokk tagozatok levésése a későbbi korokban elég gyakran előfordult, a helyreállítás módszerének e sajátos példája tanulsággal felhasználható lehet helyenként, más hasonló feladatok esetében is.”

A telek hátsó oldalán, a Duna felőli telekrészen állt épületre 1965-66-ban új emeletet építettek Sedlmayr János tervei alapján. A műemléki értékű földszinten igyekeztek eredetiben megőrizni mindazt, amit a háború nem pusztított el. Ennek jele, hogy a ház lépcsőháza az alsó részén az eredeti barokk lépcsőt tartalmazza, felette pedig azonos kialakítással, de vasbeton szerkezettel folytatódik. Különösen magas színvonalúak lettek a 3. emeleti, belső kétszintes lakások.

Belső kétszintes lakás 1966-ban (Magyar Építőművészet, 1966/6.)

Források:
Budai Aurél: Budapest I., Tárnok utca 7. sz. lakóház helyreállítása. Műemlékvédelem, 1963/3., p. 135.
Czagány István: Komplex kutatási módszer az építészettörténeti és helytörténeti tudomány szolgálatában. In: Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények, 1968/1-2.
Horler Miklós: Lakóház, Budapest I., Tárnok u. 7. In: Magyar Építőművészet, 1966/6., p. 44.

További érdekességek, aktuális infók Budapestről a Fővárosi Blog közösségi oldalain - kattints a logókra!