Nagyon érdekes cikkre leltem a Budapest újság egyik 1978-as számában. Az Akadémia egykori elnöségi titkára, Dr. Gergyely Pál számolt be benne arról, hogy a második világhábúban hogyan mentették az Akadémia kincseit a pince hordóiba, hogyan élték túl az ostromot. Részletek következnek visszaemlékezéseiből, a Budapest újság hasábjairól.

A Magyar Tudományos Akadémia palotájának öt méter mélyek a pincéi, körbe futnak az egész épület alatt. Mi mindenről tudnak regélni ezek a falak, folyosók! Kezdve az 1890-es évekbeli tudományos kísérletektől, amiket báró Eötvös Loránd, a későbbi akadémiai elnök és kultuszminiszter indított el világhíres torziós ingáival. A kriptacsöndű pincében, késő éjjelenként, midőn a Duna-parti szekerek se jártak, mélyen a földbe épített szeizmikus ingáival figyelte a Föld szívének dobbanását, s jött rá a földrengést is messziről megérző ingája titkára. Ezt az ingát világszerte most is az ő nevéről ismerik és használják geológusok, olajkutatók.

A századfordulón a pincék Duna-parti részét bérbe adták egy Glantz nevű bornagykereskedő cégnek, amely két óriási betonhordót épített a Dunára merőleges pincerészben. A kétszázezer litert befogadó hordókat üveggel bélelték ki és csővezetékkel látták el, hogy a szekéren vagy hajón érkező boroshordók tartalmát gumicsöveken belefolyassák. A cég irodájának ajtaja ma is megvan a palota Duna-parti részének közepén, de az úttest alatti csővezetékeket befalazták. A borászok bérlete az 1920-as évek elején lejárt, s nem újították föl. Az Akadémia elnöksége nem tudott mihez kezdeni a borszagú óriáshordókkal, de szerencsére nem bontatták le (nem is lett volna rá pénzük). Így ezek is jó szolgálatot tehettek a II. világháború vége felé reánk zúdult bombázások idején. Így a pince némely titkairól már mint egykori akadémiai elnökségi titkár (sok más titkok tudója...), immár magam is szólhatok.

Az 1943-tól sűrűsödő bombázások miatt sürgősen megépítettük a százszemélyes óvóhelyet a főlépcsőház alatti kettős pincerészben, priccsekkel, mosdókkal, székekkel, asztalokkal. Volt is néhányszor szaladás! (...) Ekkoriban jutott eszébe Voinovich Géza főtitkárnak, a háromkötetes Arany-életrajz kitűnő írójának, hogy a parlagon levő boroshordókból tárgyi óvóhelyet csináltassunk, és így ez a valóban bombabiztos pincerész (fölötte két emelettel, s közvetlenül fölötte méteres bolthajtással) igen nagy értékek megmentője lett. Csakhogy előbb ki kellett vágatnunk akkora rést, hogy azokon át egy ember bebújhasson az üveggel bélelt betonhordókba. Pár nap alatt légkalapáccsal sikerült is, és mind a négy hivatali altiszt, sőt a Könyvtár néhány tisztviselője is, sietve búcsúztatta az udvari ablakok alá szerelt deszka csúszdákon (kosárláncon át) a könyvtári raktárakból kiválogatott legféltettebb kincseket, a Kézirattár pótolhatatlan darabjait: Csokonai, Vörösmarty kéziratait, 120 kódexet és az ún. Hungaricákat s az 1831 óta folyó külföldi könyvcsere ezernyi ritkaságát. Ezt azért említem meg külön is, mert köztük többezer olyan ritka folyóirat-sorozat is megmenekült, melyekből alig van a háború alatt lebombázott német, francia, angol akadémiai könyvtárakban is. Az egész elrejtett anyag közel negyedmillió kötetre ment!

kép: az egyik "hordó" a pincében

Volt a két hatalmas hordó mellett egy kisebb fülke is. Erre vasajtót szereltettünk és ide a Széchenyi emlékszobák bútoraiból, öltözeteiből (kardok, ruhák stb.) tettünk be néhányat, valamint az 1944 őszén a rákoskeresztúri Vigyázó múzeumból hirtelenében összekapkodott gobelineket s egy Mányoki-féle olajfestményt a két kis Podmaniczky gyerekről (Vigyázóék őseiről). Mindezt sikerült is megőriznünk a háborús károktól, kivéve Vigyázó Ferenc gyémántokkal kirakott, aranyláncos díszkardját. Súlyosabb veszteség, hogy összetörtek Babits Mihály emléktárgyai, hanglemezei és fotólemezei; 1944 novemberében ugyanis a költő özvegye, Voinovich engedélyével, ide küldte megőrzésre egy nagy ládáját.

Igen ám, de időközben a föld felett is sok minden történt. 1944 karácsony estéjén akkora bombazáport kaptunk az angolszász repülőktől, hogy az akadémiai palotával egybeépített bérház lakóival (mintegy nyolcvanan) a nagy óvóhelyre futottunk, és közel két hónapra be is rendezkedtünk. Az egyik légi akna a díszterem fölötti üvegtetőt érte. Mintha földrengés szakadt volna reánk. Ezen a szőnyegbombás éjjelen égett ki a rendőrség szomszédos, Zrínyi utcai palotarésze, majd pár nap múlva újabb légibombáktól pusztult el a közelünkben volt háztömb az Akadémia és Tükör utca közt, rengeteg halottal. (...)

Az Akadémia utcai oldalon volt három nagy gyűjteményünk, melyeknek a kéziratait még jókor sikerült ugyan a betonhordókba vitetnünk, de a sokezer kötetes Vigyázó könyvtárat s a mellette volt Vörösmarty- és Goethe-szobákat, képeikkel s bútoraikkal éppúgy féltenünk kellett, mint egyéb kincseinket. Sajnos, pár hét alatt ezekbe is bevágott néhány gránátszilánk. Az I. emeleten levő háromszobás Széchenyi-múzeumunk két termét a tér felől becsúszott légiakna szétrobbantotta, kiégette, sőt az egyik szoba az alatta levő Vigyázó könyvtárra szakadt, eltemetve a sok drága könyvet, amelyeket csak a felszabadulás utáni romeltakarítás után bírtunk kitisztítani és újabb helyükre elrendezni.

Többször említettem a Vigyázókat, nos pár szóval róluk is illik megemlékeznünk. A nagy örökhagyó (aki 23 ezer holdat, 3 kastélyt stb. hagyott az Akadémiára) tulajdonképp az első világháború alatt vagyontalanná lett Akadémia újraalapítója volt. Szobrát a díszteremben fel is állítottuk, de ott gránátlövés érte, így fejetlenül ma az egyik pincében rejtekezik, Ferenc József és Erzsébet királyné szintén sérült (Zala György mestertől való) hatalmas szobrai mellett.

A nagy óvóhelyen értük meg a Lánchíd felrobbantását: 1945. jan. 17-ről 18. hajnalára virradólag, midőn félórán át földrengéshez haonló morajlás és sorozatos robbanás hangja zavart föl bennünket. Amint a Duna-parti ablakokhoz lopakodtunk néhányan, sírva láttuk Széchenyi remekének elpusztítását...


A felrobbantott Lánchíd (kép: fortepan.hu, 78924)

Másnap aztán a Vigyázó utca felől bejöttek a szovjet előörsök, akiket mi, Jeszenszky barátunk szlovák tudásával s persze fehér lepedővel vártunk. Óvóhelyeinket "germanszkik" után kutatva bejárták, fönt az üléstermeket megszállták nehéz-puskás szakaszaik, a palota Duna-parti sarkára pedig gépágyúkat állítottak, hogy a Budán rekedt nyilas és német csapatokra tüzeljenek.

A Várhegyről küldött lövedékek tönkretették üléstermeink berendezését (az akadémikusok portréit sikerült még 1944 nyarán a pince falai mellé levitetnünk). Gyújtógránátokat is kapott a palota dunai frontja, ezektől égett ki az I. emeleti nagy felolvasóterem és a szomszédos, ún. Képes Terem, elnökségi ülésterem is. Az ülésterem melletti ún. Patkós Terem (Bartók és Kodály munkahelye) szintén elpusztult, patkó alakú nagy asztalával és egyéb bútorzatával együtt, melyek közt hét éven át kottázták a 60 éve készült Vikár-féle fonográfhengerek parasztdalait. Szerencsére a viaszhengereket is sikerült jókor levinnünk a betonhordókba. A patkós szoba melletti két muzeális gyűjtemény: a Kisfaudy- és a Mikszáth-szoba kincsei is megmenekültek a hordókban, csupán a bútorzatuk ment tönkre, az egyik szekrényben maradt legrégibb jegyzőkönyvek s néhány korai Kisfaludy-társasági tag editio princeps-kötetei. A Duna-parti II. emeleti termek is végig kiégtek, a régi növénytári tárlókkal együtt.


A pincében

Az épületet ért több mint száz találat sok helyütt méternyi magasságú romhalmazt hagyott. Jó másfél évig ezeknek elhordása, a romeltakarítás volt legfőbb gondunk. A hivatalsegédekkel közösen ellenőriztük az alkalmi napszámosok munkáját, nehogy a törmelékkel együtt értékeket is elhordjanak, vagy "emlékbe" megtartsanak maguknak, kiváltképpen a leszakadt födémű Vigyázó könyvtár díszes kötésű könyveiből... Meg kell jegyeznem, hogy e tizenhétezer kötetes gyűjtemény legnagyobb értékeit: félezer ősnyomtatványát és 55 középkori kódexét még idejében levitették gondos könyvtáros kollegáink, Simonyi Dezső kiválogatása után, ama vasbeton hordókba!

Midőn 1946 tavaszán elnökké választották a folklórtudós Kodály Zoltánt, s melléje alelnökké a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertet, mindjárt megindult a helyreállítási munka, legelőször a tető nélküli díszterem fölötti részeken, majd az ülésterkemben. A hatalmas földbirtokait és kastélyait elvesztett Akadémia csak az állam, a kormány bőkezű segítségével folytathatta, az épület helyreállításán kívül, megszűkült körű tudományos működését, néhány folyóirat s félig már kiszedett könyv kiadásával. A személyzetet állami státusba vették át. Az új elnök, Kodály mindenre kiterjedő figyelmére íme egy kis adalék: midőn 1946 nyarán vele és Voinovich Géza főtitkárral együtt végigjártuk az épületet, egyszer csak felém fordult Kodály és valami nagy csomagolópapírt kért, hogy a Duna-parti termek leszakadt mennyezet-darabjait összegyűjtsük. Maga is serényen válogatta ki a padlók törmelékeiből a szebb darabokat: stukkódísz gipszeket, festményeket, hogy aztán szülővárosa, Kecskemét híres iparművészeivel helyreállíttassa a termeket. Ez a kőművesmunkák s falfestések után sikerült is. A heti felolvasó nagyteremben megtarthattuk a 48-as centenáriumi ünnepséget 1948 nyarán. Kodály erélyesen kérte a kormány további segítségét, hogy a demokratikus átszervezés idejére mentsék meg az egész palotát. Jártunk is sokszor anyagkiutalásért Vas Zoltán kormánybiztosnál. (...)"

A teljes cikk (Dr. Gergely Pál: Az Akadémia pincéi) a Budapest újság 1978/4. számában olvasható.

További érdekességek, aktuális infók Budapestről a Fővárosi Blog közösségi oldalain - kattints a logókra!