„A híd építése mindig halad, de a kikötött időre aligha elkészülend” – írta a Honderű 1845-ben. Hogyan épült fel a főváros első állandó hídja?
Ahogy az előző részben olvasható volt, a tervezéssel Széchenyi javaslatára Willam Tierney Clarkot bízták meg. Ő a Hammersmith-i Vízművek főfelügyelőjeként nem költözhetett Pestre, így aztán kellett egy szakember, aki helyben felügyeli, irányítja az építkezést. Széchenyi javasolta erre a másik Clarkot. Az akkor még mindössze 28 éves Adam Clark leveleken és évi két látogatáson keresztül kapott instrukciókat a munkához, és hamar felnőtt az embert próbáló feladathoz.
Az első feladat a pillérek kialakítása volt a Duna medrében, ez 1839-ben – tehát még az 1840. évi törvény megszületése előtt – elkezdődött. Az alapkőletételt, amelyet Barabás Miklós híres festményéről ismerhetünk, a pesti oldalnál, már a „mélyben” tarthatták meg több száz vendég jelenlétében 1842. augusztus 24-én. Az erről szóló oklevelet arany- és ezüstpénzekkel kiegészítve helyezték el a pillér építéséhez elkerített zárgátban, a Dunától körülölelve. Ezután helyezték be az utolsó, 13 tonnás gránittömböt, amit jelképesen, egy elefántcsontnyelű ezüstkanál segítségével, néhány mozdulattal „bevakoltak” a helyére.
Ha azt hinnénk, hogy csak napjainkban vált a politika időnként a sárdobálás otthonává, a Lánchíd ügye remek cáfolatot ad erre. Az építkezés közben meg kellett egyezni a budai oldal telkeit birtokló, az építést folyton gáncsoló osztrák katonai hatóságokkal is: a bécsi udvari érdekeltségű budai telkek átadása négy esztendőn át nyomasztotta a beruházókat. Közben meg kellett küzdeni a pénz egy részét elsikkasztó csalóval, az emiatt Angliába hazamenekülő (de szerencsére hamarosan visszatérő) Adam Clarkkal, és persze egy labilis lelkiállapotú, a hídépítés ügyéért szinte már betegesen aggódó gróffal, és az álhíreket terjesztő sajtóval is. Adam Clarkról elterjesztették, hogy a pénz egy részével megszökött – maga Széchenyi közölte a korabeli sajtóval ennek cáfolatát.
A Lánchíd az 1880-as években, Klösz György felvételén (fortepan.hu)
Az építés során a vas alkatrészek beszállítása bizonyult a legnehezebbnek. Vasút még nem volt, a közúti állapotok nem tették lehetővé a hatékony szállítást, így maradt a vízi úton szállítás. Itt viszont olyannyira széttagoltak voltak az egyes folyamszakaszok tulajdoni és szállítási jogai, hogy Angliától Pestig két évig (!) is eltartott a szállítmányozás, és olyan céget nem is találtak, aki a teljes szállítási útvonalra le tudott volna szerződni. A legkönnyebb beszerzésként a Pétervárad melletti kolostor említhető, ahonnan ingyen kaptak meszet az építkezéshez. A nehézkes beszerzések, vámoltatások mellett még az 1848-ban kitört forradalom és szabadságharc is akadályozta az építkezést, így nem csoda, hogy végül a tervezett hat év helyett egy évtizeden át folyt a munka.
Ha tetszik a blogom, kérlek támogasd munkámat anyagilag is! Cserébe városi sétára hívom meg időnként azokat, akik legalább havi 5 euró vagy 2500 forint támogatást küldenek. Támogatóim a Patreon.com-on exkluzív, a blogon nem elérhető tartalmakhoz is hozzáférhetnek. Támogatásod segítségével tudom fizetni a munkám költségeit a könyvtári tagságtól az Arcanum előfizetésen át egy új laptop tervezett beszerzéséig. >>> Patreon >>>
1848-ban jól állt az építkezés, már a láncok beemelése is folyamatban volt. Ekkor történt meg a legsúlyosabb baleset: beemelés közben a felvonóláncon elpattant egy szem, az egész emelt teher lezuhant. Maga Széchenyi is a vízbe esett, de szerencsésen ki tudott úszni a partra. Kedélyállapota ezután annyira megromlott, hogy az év őszén Döblingbe szállították – soha nem láthatta egyik fő művének elkészültét.
A híd híres oroszlánjait Marschalkó János (1819-1877) készítette. A bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult, majd az 1844-ben az Akadémia Gundel-díjából bejárhatta Párizst, Szicíliát, Nápolyt és Rómát. 1847-ben tért haza, a Hermina úton rendezte be műhelyét. A Hermina-kápolna építésén is dolgozott, de sajnos ezek a korai művei elvesztek. Pedig ezek alapján kérték fel a Lánchíd oroszlánjainak megformálására, amelyeket néhány év alatt el is készített. A pesti oldalon, a délebbi oroszlán talapzatán volt egy „Marschalko fecit 1852” mesterjelzés, de ez sajnos a híd 1973-as felújításakor, a kövek tisztítása közben elveszett. A budai hídfő oroszlánjai alatt egy-egy címert találhatunk: az egyik Széchenyi, a másik Sina címere. Ezeket is Marschalkó formázta meg, majd Gál András öntötte ércbe. Az a legenda viszont egyáltalán nem igaz, hogy az oroszlánok hiányzó nyelve miatt a szobrász a Dunába vetette volna magát – ezt már csak halálának éve is egyértelműen cáfolja. Marschalkó részt vett a kassai dóm elporladt szobrászati díszeinek pótlásában, a debreceni színház homlokzati díszítésében, a pesti Vigadó szobrainak megalkotásában, a Magyar Tudományos Akadémia néhány szobrászati művének megformálásában – és még saját síremlékének angyalszobrát is ő alkotta. Olyan vagyonra tett szert tehetségéből, hogy egy időben övé volt a mai Károly körúton a Röser-bazár is. Síremlékét felesége temetésekor, 1916-ban szállították át a Kerepesi úti temetőből a Farkasréti temetőbe. 
A Lánchíd budai oroszlánjai 1894 körül (fortepan.hu / Kiss László)
A forradalom alatt a még el sem készült híd is veszélybe került. 1849. május 21-én Alois Allnoch ezredes fel akarta robbantani a hidat. Csodával határos módon a robbanásban a tiszt életét vesztette, de a híd lényegében sértetlen maradt. Fennmaradt dokumentum bizonyítja, hogy Dembinszky is fel akarta robbantatni a hidat, hogy így akadályozza az ellenség előre nyomulását – ettől csak Adam Clark személyes közbenjárására volt hajlandó elállni. Clark meggyőzte Dembinszkyt arról, hogy elég a híd néhány kereszttartóját eltávolítani, 4-5 napra így is fel lehet tartóztatni az ellenséget, akik ennél kevesebb idő alatt is össze tudnak állítani egy ideigleges hajóhidat. Így aztán az épülő híd végül komoly károk nélkül átvészelte a forradalom és szabadságharc harci eseményeit.
További érdekességek, aktuális infók Budapestről a Fővárosi Blog közösségi oldalain - kattints a logókra!
