A híd megépítésének szükségességét a történelemben sokan felismerték Zsigmond királytól Széchenyiig, mégis hosszú, küzdelmes út vezetett ahhoz, hogy elindulhasson a tényleges építkezés.

1819, amikor még csak hajóhíd kötötte össze Pestet Budával (Petrich András rézmetszete)

1767-ben még az volt némi előrelépésnek tekinthető, hogy állandó hajóhíd épült Pest és Buda között. Az önálló városok egyesítésére még jó egy évszázadot kellett várni. Ez a magyar fővárosnak jelentős hátrányt okozott: a hajóközlekedés miatt a hajóhidat meg kellett bontani, jégzajlás, árvíz esetén a hajóhíd nem működhetett, télre el is bontották. Miután egy teljes héten át nem tudott átkelni a folyón, Széchenyi István édesapja temetését is lekéste a megfelelő átkelési lehetőség híján. Ez a rossz élmény indította a grófot arra, hogy állandó híd megépítését tűzze ki céljául. De nyilván ösztönözte erre mindaz is, amit nyugati útjain láthatott. És valóban, hosszan sorolhatnánk a városokat, ahol már jóval régebb ideje áll állandó híd. Prágában már a 14. század eleje óta állandó híd állt, a londoni Tower Bridge helyén már a 13. században is kőhíd állt, a párizsi Pont Neuf már 1607 óta ível át a Szajnán – hogy csak néhány példát említsünk.

1820-ban az alábbi sorokat írta német nyelvű naplójába: „Egy évi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.”

1832. február 10-én Széchenyi István egy 15 tagú bizottságnak ismertette hídépítési terveit. A bizottság tagja volt Pollack Mihály építész, Seeber Károly polgármester és báró Wesselényi Miklós mellett számos bankár, arisztokrata, hivatalnok is. Három nap múlva már hat tagú bizottság járult József nádor elé a hídépítési tervekkel, aki szintén felkarolta a gondolatot. Másnap, február 14-én megalakult a Budapesti Hídegyesület. Első feladata a közvélemény érdeklődésének felerősítése volt a híd ügye iránt. Ez hamar társadalmi vitát gerjesztett, ugyanis a hajóhídon rengetegen ingyen kelhettek át a szerzetektől és apácáktól kezdve a diákokon át az orvosokig. Így viszont az új híd finanszírozhatatlannak tűnt.

A nádor kérésére felmérés készült a Dunáról, az ennek eredményeit rögzítő térképet Széchenyi és Andrássy György magukkal vitték 1832 őszén Angliába. Ott több építésszel is kapcsolatba léptek – történetünk szempontjából ezek közül William Tierney Clark, London-Hammersmith lánchídjának atyja a jelentős. Ő javasolta, hogy függő lánchíd épüljön Pest és Buda között, és azt is javasolta, hogy a számos kivételezés helyett mindenki fizessen hídpénzt.

1832. július 14-én a Hídegyesület Pest megyéhez nyújtott be folyamodványt a híd építéséről, és ennek kezdvező visszhangját követően, felhívást tettek közzé a hírlapokban, hogy aki erre elhivatva érzi magát, küldje meg hídterveit. Bár magyar tervezők olcsóbban is elvállalták volna az építést, Széchenyi és Clark is ragaszkodott hozzá, hogy a hidat csak hasonló méretű híd tervezésében jártas mérnök tervezhesse meg, építését csak tapasztalt szakember felügyelhesse. 1833-ban már a pozsonyi országgyűlés előtt is megtárgyalták az építkezés ügyét. A törvény azonban csak meglehetősen lassan, 1836-ra született meg „egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről”. Ebben rögzítették: „Az országon keresztül folyó Duna jobb és bal partjai között szükséges szakadatlan közösülés fenntartása végett Buda és Pest városok között állandó hídnak építése határoztatik.” Ennek érdekében részvénytársaságot kell létrehozni, és a hídon mindenki köteles lesz hídvámot fizetni – rögzítette a törvény.

William Tierney Clark 1837-ben el is látogatott Pest-Budára, ekkor jelölték ki a híd helyét a Nákó-palota (ma a Gresham-palota áll a helyén) tengelyében. Széchenyi gróf minden lobbi erejét bevetette, hogy elérje: ne a Gellért-hegynél, a legrövidebb szakaszon, hanem a mai helyén épüljön fel a híd. Egy részvénytársaság megalapításához elsősorban részvényesek kellettek. (Bár először nyílt közadakozással próbálkoztak, de ez nem vezetett sikerre, senki nem látott biztos és jól fizető üzletet a hídban.) Így aztán Széchenyi a Monarchia egyik leggazdagabb emberéhez, báró Sina Györgyhöz fordult.

Sina György Simon báró (1782-1856) görög felmenőktől származó, főleg kereskedelemmel foglalkozó bankár volt. 1832-ben kapott bárói rangot. Széchenyi Istvánnal részt vett a Lánchíd építésének megszervezésében. Az Osztrák Nemzeti Bank igazgatója, Görögország bécsi főkonzulja is volt. Bankházának jó hírneve és a bécsi udvarral való jó kapcsolata garancia volt arra, hogy jó kezekbe kerülnek a Lánchíd gazdasági, pénzügyi kérdései.

A híd terveire aztán üzleti vetélytársai, Wodianer Sámuel és Rotschild Salamon is „ráharaptak”. Amikor 1839-ben megalakult a Lánczhíd Építő Részvénytársaság, a részvények 3%-át Széchenyi, egyharmadot Wodianer, egyharmadot Rotschild, a fennmaradó részt pedig más jelentkező híján Sina báró birtokolta. A híd felépítésére már abban az évben szerződést is kötött a részvénytársaság az állammal. A szerződés kijelölte a híd elhelyezkedését, 87 éven át történő hídvám szedése után a hidat az állam tulajdonába helyezte át, és a részvénytársaságot megbízta az építkezéssel.

Hamarosan megszületett az 1840. évi XXXIX. törvénycikk is, amelynek tartalma mindössze ennyi volt: „A Buda és Pest városai között álló híd építése iránt kirendelt országos választmány által báró Sina Györgygyel az 1836. évi XXVI-dik törvénycikkely folytában kötött szerződés e jelen törvény által is teljes erejűnek nyilváníttatik.” Közkeletű tévedés, hogy a szerződés szerint a hídtól valahány kilométerre a Dunán ne lehetett volna hidat építeni – ilyen passzus nem szerepelt benne.

Elindulhatott a nagy építkezés.

További érdekességek, aktuális infók Budapestről a Fővárosi Blog közösségi oldalain - kattints a logókra!