„A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára, és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.” – írta Szerb Antal a Lánchídról a Budapesti kalauz marslakók számára című kötetében. Folytatjuk a Lánchíd történetét, az építés után az átadással és az első évtizedekkel.

Számos késedelem, nem várt akadály, a közbejött forradalom és szabadságharc ellenére végül felépült a nagy mű. A kisajátításokkal, honoráriumokkal együtt a teljes beruházási költség 6,2 millió forint volt.

A híd átadására 1849. november 20-án került sor. Ezen sajnos Széchenyi István gróf már nem vehetett részt, ő akkor már a Bécs melletti elmegyógyintézet állandó lakója volt. Részben egy elszámolási vita, részben Széchenyi távolmaradása miatt William Tierney Clark is úgy döntött, hogy nem utazik el Angliából az átadásra. Az építkezés négy legnagyobb alakjából így csak kettő, Sina György báró és Adam Clark volt csak jelen. Kínos jelenetnek volt mondható, hogy a hídon ünnepélyesen átsétáló Haynaut a budai, jó arányban még német ajkú lakosság tapssal, a pesti polgárság viszont jeges némasággal fogadta. Rajta kívül még a magyarországi polgári ügyekért felelős császári biztos, Geringer volt jelen az átadáson. Nem csoda, hogy roppant fagyos légkörben zajlott le az átadás – mindössze másfél hónappal járunk időben Batthyány kivégzése után. Ünnepi beszédet nem is tartott senki. Az átadás napján még nem, de a következő naptól már szedtek hídpénzt minden átkelőtől – legyen az akár katona, akár pap, akár nemes.

A híd oroszlánjai csak 1850-ben, a címerek 1852-ben kerültek fel a hídra.

Az átadás után a szürke hétköznapok következtek hosszú éveken át. Az átkelésért mindenkinek díjat kellett fizetni. A díjfizetéskor egy bilétát kapott az átkelő, ezt a túlparton le kellett adni. A dohányzás és az égő, forró anyagok szállítása tiltott volt – a fakockás burkolatot figyelembe véve ezt nem nehéz megérteni. A tarifa táblázat meglehetősen bonyolultra sikeredett, több mint 30 tételt tartalmazott a csomag nélküli gyalogostól a hat marhával húzott kocsiig.

William Tierney Clark 1852-ben egy rajzokkal is kiegészített, részletes leírást adott ki könyv formájában a híd építéséről. (A kötet a Google Books szolgáltatásban elérhető, címe: An Account of the Suspension Bridge Across the River Danube.)

A Lánchíd az 1880-as években (fortepan.hu / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei)

A díjfizetésekből szép haszonra tettek szert. A legjobb évnek az 1871-es bizonyult, akkor több mint 730 000 forint volt a bevétel. Ennek köszönhetően nemhogy a korábban tervezett 87 év alatt, hanem már 21 év alatt megtérült a híd összes felvett hitele. Bár az eredeti megállapodásban nem szerepelt olyan kitétel, hogy a Lánchíd közvetlen közelében más híd nem épülhet, a további hidak igénye kapcsán a kormány mégis a kivásárlás mellett döntött: 2,3 millió forintért megvásárolták a részvényeket. A Lánchíd 1870. július 1-től a magyar állam tulajdonába került. Ezután kezdődött meg Budapest második hídjának, a Margit hídnak a tervezése. Érdekes, hogy a díjfizetési kötelezettség még évtizedekig megmaradt, azt csak 1918-ban törölték el minden hídon.

A híd azonban, mint minden épített szerkezet, idővel elavult, megkopott. Amikor 1902-ben Horánszky Nándor miniszter temetési menete haladt át a hídon, már jól lehetett érezni a híd nagyobb kilengését. Egyre sürgetőbbé vált egy nagy, alapos felújítás.

További érdekességek, aktuális infók Budapestről a Fővárosi Blog közösségi oldalain - kattints a logókra!