Mai "havi szobor" írásunkban egy új avatást és egy nemzetközi megmozdulást mutatunk be. Valahol mindkettő soron kívüli eset, ezért szeretnénk itt is nyomatékot adni nekik.

Elsőként nézzük a június 29-én felállított Ronald Reagan szobrát, amelynek köszönhetően az elmúlt pár napban az egész ország egy picit Reagan-tudóssá változott. Tudjuk például, hogy az 1981-89 között az USA elnökeként tevékenykedő államember egy ’83-as, Evangélikusok Nemzeti Szövetsége előtt mondott beszédében a Szovjetuniót a „Gonosz birodalmának” titulálta. De azt is hallottuk, hogy ’87-es nyugat-berlini szónoklatában is feladta a leckét: „Gorbacsov úr, bontsa le ezt a falat!”. Szóval hangos a sajtó. Viszont egyszer elül az elnöki beszédek és más fontos kinyilatkoztatások zaja, majd lassan a köztudat is elfeledkezik a színészként befutott elnök érdemeiről, és akkor egy dolog marad itt nekünk, a lényeg: a szobor maga.

Sokjelentésű emlékjel és emlékmű, amely most még ezerféle tudatos üzenettől csatakos, mindent megpróbál derekasan kifejezni, amolyan amerikánus optimizmussal megy neki a Szovjet obeliszkünknek. Végül a Szabadság-tér mégis megnyugszik körülötte, ahogy beépül, belenő, illetve nyáriasan beleolvad a köztérbe – gyújtópontból képpont lesz, az egész része.

Az alkalomból indított blogon olvassuk: az alkotó Máté István szobrász, akiről kis szoborlapos kutakodás után azonnal megtudjuk, hogy ritkán alkot felesége és művésztársa, Lantos Györgyi nélkül. Számos nagy volumenű megbízás nyertesei ők. Többek közt ide sorolhatjuk a gyöngyösi Károly Róbert Főiskola udvarán kialakított szoborparkot is, tele modern módon klasszikus bronzszobrokkal.

"…a kiszorítósdiból tudatosan kívül maradó művész, a csoportos kiáltozásokon és kiátkozásokon felülemelkedve, jelen időn és téren túlmutató műalkotások létrehozására koncentrálta erejét. Nélkülözhetetlen jelenlétük különállásukban gyökerezik." – írja róluk Puskás István, a budapesti Gulácsy Művészeti Galéria igazgatója.

Szomorú, hogy a magyar sajtó a politikai nyilatkozatok mellett vajmi keveset szentel az alkotónak. Ezt az űrt bepótolva jegyezzük meg, hogy Máté István első budapesti köztéri alkotása lesz a most felállított, pedig országszerte már több mint 140 látható. A 2010-ben megálmodott, és ehhez mérten szoros határidővel készített elnök-szobor hét összehegesztett lapból született, a felhasznált fém súlya 180kg.

A végeredmény egy 2 méter 20 centis bronz egészalakos, vékony gránitlapra helyezve. Háttal a Parlamentnek áll, lendületes sétával, arcán sejtelmes mosollyal megy neki a már említett obeliszknek. Vagy épp elkerülésére készül, hogy az USA Nagykövetségére siessen? A Szabadság-tér Zoltán utcai sarkánál álló szobor elhelyezésével talán túlságosan is a tér része, így a turisták biztos kedvence lesz, nyaranta pártízezer közös fotó erejéig. Nyitott tenyere kézfogásos emlékek digitális megörökítésére ingerel.



A szerdai avatással egyébként kettőre emelkedik a Reagan-szobrok száma a fővárosban: 2006. óta már áll egy büszt a Városligetben. Ez lehetett az utolsó csepp a Munkáspárt poharában, mert szerda este egy gyors közleményben tudatta a nagyvilággal, hogy "Reagan nem a miénk!" és egyébként is elege van az egészből.


***

2011-es uniós elnökség ide, vagy oda (most már inkább oda), május végén megnyílt a Szépművészeti Múzeum igazán európai és félreismerhetetlenül public art kiállítása, a "Művészet a tavon / Art on lake" című, kortárs szobor-kiállítása a budapesti városligeti tavon.

Formabontó, mert elkerülhetetlen. Figyelemfelkeltő, mert túlterhelt fővárosi úthálózatunk egyik fontos, az M3 bevezetőt és a centrumot összekötő tengelye szeli át a kiállítóteret. Ettől lesz talán még inkább budapesti amellett, hogy a háttérben enyhén rontja az összképet a még nem teljesen felújított Korcsolyacsarnok. Ami már kész van belőle, azt a kiállítás innovatívan használja. Egyik szárnyában berendezett boltban szuveníreket és nagyszerű kiadványokat is vásárolhatunk magunknak művészetről, szobrászatról és fővárosról.

A tó viszont teljes és vízzel teli, a szobrok közé pedig tárlatvezetés keretében, vagy akár magunk is beevezhetünk, és bár megérinteni tilos, azért mi mégis kultúra-közelinek érezhetjük magunkat, ahogy határozott evezőcsapásokkal kerüljük ki Tea Mäkipää Atlantiszát:



Amúgy az egész jól megtervezett, és megszervezett. Állóvizünk új életre kelt, a partra minden irányból körbeülhető bisztró települt (van még ilyen a városban? emlékeimben a berlini Spree-partot idézi), mellette csónak és vízibringa-bérlés. Mindez összefonódva a szeptember 24-ig megtekinthető alkotás-kavalkáddal több órás elmélkedést garantál a Balatonra menekülő hadtól kiürült, hosszúlépéssel leöblített péntek délutánokon.



Informatív és rettentően jól használható weblap áll rendelkezésre, ahol werkfilmet nézhetünk az építkezésről. Ugyanitt behatóbban megismerkedhetünk a kurátorokkal (Dr. Alexander Tolnay, Jerger Krisztina, Fitz Péter) és a művészekkel is.

"A városok lehetőséget kínálnak számunkra, hogy tájakat alkossunk, arra kérnek bennünket, hogy maradjunk szobrászok, hogy szobrászi mű legyen a városi tér. A város szövetéhez nyúlva azonban megérintjük mindazok életét, akik benne laknak, áthaladnak rajta, használják. A városok rendelkezésre bocsátják terüket, hogy azokat az élethez igazítva megformáljuk." – mondja Pán Márta, 2008-ban elhunyt szobrász. Az ő emlékére ajánlják a szervezők a kiállítást, amelyet a 2000-ben ugyanitt megvalósult "Művészettel az új évezredbe" című tavi tárlathoz hasonlóan a művésznő 1991-ben a Műcsarnokban rendezett bemutatója, és a tóra kihelyezett alkotása ihletett. Pán Márta "N.N.111." című műalkotását az északi csücsökben találjuk meg.


(Kép: artonlake.hu)

Az idei nyár üdítő színfoltjának is számító rendezvény munkatársainak a 2009-es indulás óta a gazdasági válság hatásaival és a folyamatos szponzorkeresés nehézségeivel is meg kellett küzdeniük. Gratulálnunk kell a kiállítás szervezőinek, akik El Hassan Róza felkiáltójelével is csak még inkább kifejezik azt a törekvést, amit egyfajta gyűjtőnéven modern szobrászatnak hívhatunk.



(Írta: Pál Tamás)

Tetszett a cikk? Kövess Facebookon is!