Bár ma erős romantikával viseltetünk a Tabán iránt, a történelmi adatok bizonyos értelemben kiábrándítóak. A kis házikók meglehetősen egészségtelen életkörülményeket biztosítottak, a járványok fészkei voltak: lakóit kolera és pestis is pusztította. A Dunához közeli, lapályosabb területeket a folyó árvizei pusztították - 1712-ben, 1732-ben és 1755-ben is. És ha mindez nem lett volna elég, a háborús csapások mellett jöttek a tűzvészek is. Ezek a tragédiák újra és újra visszavetették a Tabánt, amely így sosem városiasodott, nem tudott a többi városrésszel együtt fejlődni, bár a 17. század végi bevándorlásnak köszönhetően lakossága így is növekedett.
1793-ban Robert Townson angol természettudós készített feljegyzéseket a Tabánról. A derék professzor megütközéssel írta le, hogy a fürdők közös medencéiben együtt lubickoltak fiúk és lányok, öregek és gyerekek, sokan köztük meztelenül vagy csak "fügefalevél nagyságú" takaróval. Ez a szokás egészen a 19. század közepéig fennmaradt a kisvárosokban, falvakban.